[Magveto] 2007. 01. 17.

[Babos Tamás]

Január 17.

„Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 7, 17)

Nagyon érdekes idézetet rejt magában a Zsidókhoz írt levél. Melkizedeket 
párhuzamba állítják az Emberfiával. Ki is volt ez a Melkizedek? Neve nem 
mást jelent, mint „az igazságosság királya”. Megjelenik az Írásban apa 
és anya nélkül, nemzetségtábla nélkül -gyakorlatilag nem tudunk róla 
semmit. Első olvasásra kissé bizonytalanságot sugall. Egy pap, akinek 
még nemzetségtáblája sincs, mégis úgy jelenik meg, mint az Emberfiának 
az ószövetségi párhuzama. Melkizedek az „örök pap”, a Szentírás egy 
olyan szereplője, aki a semmiből jön, és az ismeretlenbe távozik. Mégis 
az igazságos gondolkodásmód, a közhasznú tevékenység, az állandó 
igazmondás és egy olyan lelki alkat megtestesítője, aki derűsen fogad 
mindent, ami éri. Annak a prototípusa, Aki az Újszövetség kezdetén, az 
inkarnáción keresztül, elemi erővel robban be az emberiség történelmébe, 
és feje tetejére állítja a sztereotípiákat, teljesen új értelmet ad az 
emberi életnek. Az Emberfia szálka volt kora képmutató méltóságainak a 
szemében. Tanított, gyógyított és bölcsen tevékenykedett a profitszerzés 
legkisebb jele nélkül. A hatalmasságok szemében teljesen értelmetlennek 
tűnő tanításai viszont kiváltották ellenfelei rosszallását, így az 
ellene beindított propaganda vége nem lehetett más, mint a halál. De a 
Melkizedek rendje szerinti Emberfia nem ragaszkodott görcsösen az 
életéhez. Továbbra is vállalta gondolatai, szavai és cselekedetei 
egységét, az autentikus lét bölcsességét – még a halál biztos tudatában is.

„Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 7, 17)

A Melkizedek rendje szerinti papság a történelem színpadán állandóan 
jelen volt és jelen van. Ismérvük az autentikus lét keresése, és emiatt 
a társadalom hatalmasságainak az irántuk tanúsított megvetése. Olyan 
értékeket hirdetnek és élnek meg, amely az emberi akaraterőtől függ: 
őszinteség, méltóságteljesség, jóindulat, komolyság, keresetlenség, 
nagylelkűség. A fát a gyümölcséről lehet megismerni. Marcus Aurelius 
császár azt írja elmélkedéseiben, hogy „csak tőlem függ, hogy istenem és 
szellemem ellenére semmit ne kövessek el”. A kereszténység évszázadain 
keresztül ezek az értékek gyakran feledésbe merültek: a hatalom 
élvezete, a fukarság és az önzőség, a tömegek butítása és a gőg 
ambivalens Isten- és világképet eredményezett, mely elhomályosítja a 
Melkizedek-prototípus lényegét: a nagylelkűséget, egyszerűséget, lelki 
nyugalmat, gáncsoskodástól mentes életet. A mai társadalom nagy 
problémáinak gyökere a múltban keresendő. A szavak, a máz fontosabb, 
mint a tett és a józan ész ítélőképessége. Az igazságosság 
mosolyognivaló butasággá degradálódott. A hazugság pedig művészi szintre 
fejlődött.

„Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsid 7, 17)

Amire az ember gyakran gondol, az meghatározza a gondolkodásmódját, mert 
a képzetek mintegy átitatják a lelket. Amire minden egyes lény tör, 
abban a célja – írta majdnem két évezreddel ezelőtt Marcus Aurelius. 
Ahol az ember célja, ott a haszna és a java. Az értelmes lény java a 
közösség – folytatja a „pogány” császár. Ezekből a „pogány” sorokból 
sokat tanulhatunk. Az Emberfia azt említette keresztre feszítése előtt, 
hogy „ahol a kincsed, ott a szíved”. Fontos lenne ezeket a gondolatokat 
ötvözni, és komolyan mérlegelni. A hatalmasok gőgös mámorukban 
„kommunikációnak” nevezik a hazugságok zavarát, „gazdasági fejlődésnek” 
a világ kizsákmányolását, „reformnak” az emberek gátlástalan 
elszegényítését és tömeges elpusztítását. Minél esztelenebb a cél, annál 
embertelenebbek a következmények, annál nagyobbak a hazugságok, melyek 
mindezt tompítják és eltakarják. Az ördögi kör egyre terebélyesedik, 
életterünk egyre nagyobb veszélybe kerül, míg Melkizedek példája egyre 
inkább ködbe vész. Ne értsük félre: nem fehér-fekete a világ. Nincsen 
„jók tábora” és „rosszak tábora”. Az ember – szabad akaratából 
kifolyólag – képes jó és rossz célokat követni. Ma – a nagy médiaricsaj 
hatása alatt – sokkal nehezebb, mint bármikor, hogy céljaink tiszták és 
becsületesek legyenek, gondolataink – melyek meghatározzák 
gondolkodásmódunkat – érettek és komolyak legyenek. Egyéni 
felelősségünket nem tudjuk babonás szokásokkal Istenre visszaruházni. 
Egyre inkább bizonyossá válik, hogy mindaz, ami körülöttünk van, az 
bennünk is létezik és ha nem tanuljuk meg Isten- és világképünket 
megfelelően meghatározni, akkor játékszerei maradunk azoknak az erőknek, 
melyek számára Melkizedek példája nem más, mint a buta és tehetetlen 
emberek kinevetnivaló fantomképe.

Szakács Ferenc Sándor