[Magveto] 2002. 03. 19.

[Dozsa Istvan]

2002. március 19.

2Sám 7, 4-5a, 12-14a. 16
Róm 4, 13.16 - 18,22
Mt 1, 16. 18-21

"Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte." (Mt 1,16)
A Mt 1, 1-17 hosszan részletezi Krisztus nemzetségtábláját. De mi közünk nekünk ezekhez az érthetetlen nevekhez, bonyolult családfához? Mi közünk nekünk, ahhoz a háromszor tizennégy nemzetséghez, amely a Szentírás szavai szerint Ábrahámtól Krisztusig lepergett?
Ha valaki azt válaszolná, hogy semmi (vagy nagyon kevés) közünk van ehhez az egészhez, talán igaza is lenne. És mégis: az evangélium azt akarja hangsúlyozni, hogy Krisztus az emberi történelem részévé vált. Nem az időn kívülről mutogatta a történelem oldalain vívódó embernek a "jó példát", hanem belépett, úgymond, az ember korrupt történelmébe. Isten a pillanatban hűséges az emberhez. Nem nagy szavak ezek, hanem - immár - történelmi valóság. Isten belép az időbe: beleszületik a történelembe Ábrahám-Dávid-József családfa sarjaként.
"Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte." (Mt 1,16)
Isten hűséges az emberhez: belépik mindabba, amit az emberiség - néha nevetségesen - történelemnek nevez. Vállalja a történelmet: az értelem, a morál és a testiség korrupcióját, a lefokozott létezés állapotát (Hamvas Béla). Hűséges a pillanathoz: hűséges kora vallásához, szervesen beleépül az időbe. Viszont Istenben való bizonyosságában ijesztő dolgokat tesz: nem tanúsít ellenállást; nem haragszik senkire; nem becsül le senkit, nem tagad semmit: nem tagadja az államot, a háborút, a közösséget, kora társadalmát; nem védi a maga jogait. Sietség, hajsza, felületesség, türelmetlenség, zaklatottság, kapkodás, mohóság nem létezik nála (gyakran nem mondható el ez az önmagukat Krisztus-követőknek nevező emberekről). Az időpánik, szétszóródás a világ dolgaiban nem jellemző rá. Az időben való létezése mintha azt bizonyította volna be, hogy aki gondolatával nem emelkedik túl kora filozófiáján, vallásán és tudományán, annak nincs tényleges jelenléte; az ilyen ember a történelem pillanatának foglya. A korába belegomolyodott ember ugyanis nem bírja felfogni az idő felett álló Istent. Nem szabad hűtlenek legyünk a saját időnkhöz, de nem szabad elszakadnunk az abszolúttól sem - ez a keresztény ember feladata.

Szakács Ferenc Sándor