[Magveto] 2001. 05. 17.

[Dozsa Istvan]

2001. május 17.

"... mit kísértitek az Istent azzal, hogy az igát akarjátok a tanítványok nyakára tenni, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni?" (ApCSel 15,10b)
"Maradjatok meg szeretetemben... öröm legyen tibennetek, és örömötök teljes legyen." (Jn 15,10a; 11b)

Érdekes szentírási résszel találjuk magunkat szemben. Az emberek igát tesznek más emberek nyakába. Miért? Általában azért, mert könnyebb másokon "behajtani" azt, amire a "követelő" már rég nem képes. A Szentírás itt egy morális gőzfelhőre hívja fel a figyelmet: a hagyomány téves értelmezése. Mondhatjuk úgy is: a hagyomány kisarkítása egyéni félelmek és érdekek függvényében. Az evangélium kiegészíti ezt a gondolatot: öröm legyen tibennetek. Ha öröm van tibennetek, akkor az örömötök teljes lesz. Akkor nem az lesz a fontos, hogy igát tegyünk mások nyakára, amit sem "mi", sem "atyáink" nem tudunk elviselni.
A közösség hiánya krízishelyzetet szül. A krízishelyzet a szabályok egyoldalú és dinamikátlan értelmezését vonja maga után. Kibírhatatlan terhek kerülnek az emberek nyakába. A szenvedésekkel senki nem törődik: fontos behajtani a szabályt és elfeledni az evangéliumi értékeket. Nem kell az evangélium! Nem kell az öröm! Nem kellenek Isten "szeretetről szóló" meséi. Zárjuk csak ki a naivitást az életünkből. Nem érdekel engem a "másik" hisz "én" vagyok a fontos, "én" vagyok az, akinek elvárásai lehetnek a "másikkal" szemben, "én" vagyok az, aki körül a világ fordul egyet: "én" vagyok a politikus; "én" vagyok a pap; "én" vagyok az orvos; "én" vagyok az, akit Isten arra hívott, hogy kizsákmányoljam a többi embert. Individualizáció, defragmentáció, szubjektívizmus és az ezekből következő szétszórtság, döntésképtelenség, állandó feszültség, félelem a magány fojtó ölelésétől.
A közösség krízise egyéni krízissé alakul. "Ami megvan a társadalomban, az megvan az egyénben és fordítva" (C. G. Jung). Az egyéni krízist enyhíteni kell: ebből születik az agresszivitás a "másik" irányába. A "másik" hibás az én lelki és szellemi csődömért. Ezért úgy viselkedek "vele", hogy legalább olyan rosszul érezze magát, mint ahogy "én" érzem. A külvilág fele kivetített érzések és állásfoglalások a belső világról tesznek tanúságot. A belső káosz kivetítődik: teremts magadban rendet és akkor körülötted is rend lesz. A belső káosz meghozza a gyümölcseit: "harag", "féltékenység", "irigység", "képmutatás a jobb élet reményében". Mindezek a faktorok - gyakran tudatalatti hatással - egy beteg társadalmi konfigurációt hoznak létre. Az ember elveszíti a bizalmát a "másik" fele, de mivel "társas lény", ez a bizalmatlanság összeroppantja és megfosztja az "örömtől". Engedelmeskedik a normáknak, agresszív rendszereknek, engedelmeskedik végül mindennek, aminek segítségével úgy-ahogy meghatározhatja törékeny "egyéniségét". "Maszkot a maszkra" (Shakespeare). Így kerülnek elviselhetetlen terhek az egyének vállára. Az öröm kihal, a "túlélés" válik a legfontosabbá: megfelelni annak, aminek úgysem felel meg senki...
A vallás gyakran menekülés színhelyévé válik. Elharapódzik a kicsinyesség. Úgy ahogy 2000 évvel ezelőtt megtörtént, megtörténik napjainkban is. Ez tény. Ne adjunk sokat az olcsó, egyszerű és tömegmegoldásokra, mert a kereszténység az egyént és nem a tömeget szólítja meg...

Szakács Ferenc Sándor