[Magveto] 2001. 08. 09.

[Babos Tamás]

Szemét a magasban

 Magasban megváltozik az élet. Minél feljebb haladunk, annál jobban érezzük,
hogy itt minden más, a levegő, a növények, az időjárás. Jó mélyet lélegezni
kétezer méter magasban és a hegyi patakból oltani szomjamat útközben. Tiszta
minden körülöttem, érintetlenül tiszta. Vagy mégsem?
 A Fogarasi - havasok szépsége sok embert vonz, s ennek  mi sem tudtunk
ellenállni. "Fent a magasban, minden más lesz" - gondoltam, s így is volt,
de mégsem volt így. Bilea - tó, Negoiu csúcs, s a Moldoveanu, a legmagasabb
hegycsúcs, hová mi magunk is eljutottunk, nem mentes a legvadabb lénytől, az
embertől. Csodálatos tavak és patakok gyönyörű, tiszta vizében konzerves
dobozok, műanyag flakonok hevernek, úszkálnak. A sziklák között az emberi
szenny és mocsok büszkélkedik.
 A magasban minden más, csak az ember marad olyan, mint lent? Megmásztunk
csúcsokat, elértünk oly magasságokat, melyekről őseink álmodni sem tudtak
volna, de ebbe a magasságba is elhoztuk a szemetet, "magasabb szintű"
szemetet.
 A hegycsúcsok között meghúzódó menedékházak és turistautak konzerves
dobozai pontosan  jelképezik, milyen szörnyű, ha vannak olyanok, kiknek
semmi sem szent. Az emberi élet legdrágább, legértékesebb pontjai is éppoly
szennyezettek, mint a havasok emberjárta útjai.
 Malakiás próféta  hűtleneknek szóló szavai kiáltanak a hegycsúcsok közé:
"Ha nem hallgatjátok meg, és nem szívlelitek meg, s nem dicsőítitek meg
nevemet - mondja a Seregek Ura -, akkor átkot küldök rátok, és átokká
változtatom áldásaitokat. Sőt már átokká is változtattam, mert senki sincs
köztetek, aki ezeket szívére venné. Nos, eltöröm karotokat, arcotokba szórom
a szemetet, ünnepeitek szemetjét, és benneteket is kiszórlak vele együtt. "
(Mal 2, 2 - 3)
 De nem, nem Isten küldi az átkot, hanem saját magunk küldjük önmagunkra,
önnön arcunkba zúdul saját szemetünk s vele együtt válunk szemétté mi magunk
is.

 Ilyen érzések és gondolatok kavarognak bennem. Aztán távolba nézek, a
hegycsúcsok és völgyek felé. Végtelen távolság, beláthatatlan messzeség,
szabadság, Megváltás:

"Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy! Fönségbe és
méltóságba öltözöl,
a fény, mint köntös, úgy fog körül. Az eget kifeszíted, mint a sátort,
lakóhelyed a vizek fölött rendezted be.
A földet biztos alapra helyezted, nem inog meg az idők folyamán.
Vizek árjával vetted körül, a hegyeket is vizek borították.
De parancsodra visszafolytak, s megremegtek mennydörgő hangodra.
A hegyek kiemelkedtek, a völgyek leszorultak arra a helyre, amelyet nekik
szántál.
Határt szabtál nekik, amit nem lépnek át, nem önthetik el többé a földet.
Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
A zergéé a hegyek magaslata, a borz a sziklák közt rejtőzik.
Milyen sokrétű a te műved, Uram! Mindent bölcsességedben alkottál, s a föld
teremtményeiddel van tele.
Dicsőség legyen az Úrnak mindörökké, örüljön az Úr műveinek!
 Áldjad, lelkem, az Urat!" (104. zsoltár részlet)


         Botond testvér
         pálos szerzetes