[Magveto] 2001. 04. 29.

[Dozsa Istvan]

2001. április 29.

(ApCsel 5,27b-32.40b-41
Jel 5,11-14)
Jn 21,1-19

Jézus kérdéséből (Fiaim, nincs valami ennivalótok?) először arra a következtetésre juthatunk, hogy neki van szüksége eledelre. Aztán jön a meglepetés: a parázson ott sül a hal és a kenyér...  Jézus nem azért ül ott, hogy egyedül falatozzon - a feltámadt testnek amúgy is mások a tulajdonságai - hanem azért jelent meg, hogy övéi megtapasztalhassák a Vele való közösséget feltámadása után is. A közösség megtapasztalását az együtt étkezés teszi teljessé. Jézus kéri tanítványait, hogy hozzanak a frissen fogott halakból. Azt akarja, hogy érezzék: az ő adományaikra is szükség van a közös ünneplésben - még akkor is, ha azok végső soron mégiscsak Istentől származnak. A szentmisén is tudatosítjuk: a föld/szőlőtő termése és az emberi munka gyümölcse is kell ahhoz, hogy Isten és ember önfeledten együtt ünnepelhessen. Tudja Isten, hogy az embernek szüksége van arra, hogy munkáját értékeljék, erőfeszítéseit megbecsüljék, személyét tiszteljék. Ember-ember közti viszonylataink ezen alapkérdéseiben is példát adott nekünk. 

 Nézzük a következő sorokat! A klasszikus magyarázat szerint Péter a háromszori tagadás kijavítására kapta a háromszori szeretetvallomás lehetőségét. Azonban itt sem a számolgatás a fontos, mint ahogy a megbocsátási kötelezettségnél sem kell a listát elővennünk, hogy hányadiknál is tartunk... A lényeg az, hogy Jézus mindig alkalmat ad arra, hogy bűnbánatunkat, szeretetünket kifejezhessük - és akkor újra követhetjük Őt, nyomába szegődhetünk. Különösen kedves nekem az a bűnbánati ima, amit a gyónásnál mondhatunk, és így kezdődik: Istenem, szeretlek Téged... 

 Bangó M. Klára nővér