[Magveto] 2001. 04. 14.

[Dozsa Istvan]

Húsvét vigíliája


Nap mint nap elámulhatunk a teremtett világ szépségén, a teremtés összhangján, harmóniáján. Isten, aki teremti, azt mondja rá, hogy jó! Rácsodálkozhatunk annak Teremtőjére, aki megajándékozott minket a természettel, megajándékozott minket testünkkel, értelmünkkel, lelkünkkel. 
Ugyanakkor megriadhat és elbizonytalanodhat az ember az őt érő szenvedésen. Hogyan egyeztethető ez össze azzal a ténnyel, hogy Isten a Teremtő, aki kézben tartja a világot, ugyanakkor Ő végtelenül jó és szeret minket? Ilyen világot, ilyen sorsot ad nekünk? Ha megtudnám, hogy az én gyermekem néz elébe a halálnak, lenne-e hitem, mint Ábrahámnak, hogy ne lázadjak fel Isten ellen? Szeret-e az, aki az életemet teremti? Az élet legalapvetőbb kérdése ez.
Izajás próféta Jeruzsálemet, Isten népét a Teremtő hitvesének nevezi, akit Ő hűséges szeretettel szeret. A nép mégis sokszor szembefordul Vele. A Földet, amelyet ajándékba kapott Istentől, beszennyezte bűnös életmódjával. Saját képmására szabadnak alkotta Isten az embert, és ebben elkerülhetetlenül benne van a bűn lehetősége. Az ember bűne szenvedés forrása. Mindez fáj Istennek, aki ki akarja cserélni az ember kőszívét és új lehetőséget akar adni neki, ahogy Ezekielnél olvassuk.
Krisztusra nézzünk! Maga Isten lép a világba időbeli létet vállalva értünk. Ő is keresztülmegy azon a szenvedésen, amely az ember bűnének következménye, és új életre vezeti népét. Őt követve ki kell vonulnunk nekünk is bűneink rabszolgaságából, és meg fogjuk tapasztalni a szabadulást. Ez nem megy áldozatok nélkül, de ha az Ő keresztútjához csatoljuk a mi keresztutunkat, akkor biztos reményünk van az újjászületésre, az üdvösségre. A mi életünk érméjének két oldalán is a Nagypéntek és a Húsvétéjjel titka van. Ha Vele együtt szenvedünk, Vele együtt meg is fogunk dicsőülni, részünk lesz az Ő örökségében, az üdvösség megnyilvánul majd rajtunk is. Halálunk sötétségében egyedül Krisztus a fény! Ő a kezdet és a vég, övé az idő és az örökkévalóság. A húsvéti liturgia drámája, fényjátéka erről beszél. 
Össze lehet hát vetni e múló idő pillanatnyi szenvedéseit az eljövendő örök dicsőséggel? Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívéig el nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik. Az égben ujjongva zeng az angyalok kórusa. E világ öröme és boldogsága csupán ízelítő abból a fényből, aki maga Isten, aki vár ránk. Akármilyen nyomorult emberi helyzetet be tud világítani a Húsvét. Csodálatos távlata van a mi emberi létünknek. Erről hadd írjam itt le azt a kis mesét, amelyet egy valakitől hallottam, aki maga többször volt már a halál közvetlen közelében:

Születés 2000
Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljutatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észlelték, mennyire megváltoztak:
- Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti - felelt a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem, a születés a vég!
Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben?
- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.
Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.