[Evangelium] 2014-11-02

[Evangelium mindennap]

   2014. november 2. – Vasárnap, Halottak napja

   Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak:
   „Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban,  aki
   engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert  már
   átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek: Eljön az óra  –
   sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát.
   Meghallják,  és  életre  támadnak.  Mert  ahogyan  az  Atyának  élete  van
   önmagában, ugyanúgy megadta a  Fiúnak is, hogy  élete legyen önmagában.  A
   Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az  Emberfia.
   Ne csodálkozzatok  ezen! Eljön  az óra,  amikor a  halottak meghallják  az
   Isten  Fiának  szavát,  és  előjönnek  sírjukból.  Akik  jót  cselekedtek,
   feltámadnak  és   üdvözülnek;   akik  rosszat   tettek,   feltámadnak   és
   elkárhoznak.”
   Jn 5,24-29

   Elmélkedés:

   Ellenség vagy testvér?
   Háborús filmek gyakran  visszatérő jelenete, amikor  a megsebesült  katona
   segítségért  kiált:  „Szanitéc!  Szanitéc!”   Így  hívja  az  orvost,   az
   egészségügyis katonát.  A szanitéc  a  nem szűnő  golyózáporban  hamarosan
   megérkezik, és elkezdi  ellátni a sérültet.  Fájdalomcsillapítót ad  neki,
   próbálja elállítani a  vérzést, bekötözni a  sebet, és gondoskodik  arról,
   hogy mihamarabb  kivigyék  bajtársát  a tűzvonalból  és  komolyabb  orvosi
   ellátást kapjon. Néha hiábavaló az  igyekezete, a sebesült a kezei  között
   meghal. A katonák  mind tudják,  hogy az ellenség  a harcvonal  túloldalán
   van. A szanitéc szerint az ellenség  ezen az oldalon van, számára a  halál
   az ellenség.
   A kórházba  megyek egy  idős  atyához látogatóba.  Az emeletre  felérve  a
   pultnál megkérdezem  a nővért,  melyik  kórteremben találom  őt.  Alighogy
   megmondja, a jelzőrendszer  hirtelen villogni,  sípolni kezd,  és a  nővér
   azonnal elrohan az egyik beteghez, akinek talán leállt a szíve.  Rohanását
   látva  a  folyósón  üldögélő  betegek,  hozzátartozók  amúgy  sem  nyugodt
   tekintete  fokozódó  ijedtséget,   félelmet  tükröz.   Bemegyek  az   atya
   szobájába. Csendesen szundikál, nem akarom felébreszteni. Közben a folyosó
   megélénkül. Orvosok, nővérek sietnek a másik szobába, és egy kisebb  gépet
   is  hoznak.  Lám,  nem  kell  ahhoz  háború,  hogy  a  halált  ellenségnek
   tekintsék. A  zajra  az atya  felébred,  beszélgetni kezdünk.  Miközben  a
   szomszéd szobában küzdenek valakinek az életéért, az idős atya az életéről
   mesél. Majd imádkozunk, megáldozik.  Csendesen mondja: „Nyugodtan várom  a
   halál-testvért.”
   E  történetek  talán  egy  kis  gondolkozásra  késztetnek  minket.  Hogyan
   tekintünk a halálra? Mint  ellenségre? Vagy mint  testvérre? Mint az  élet
   végére? Vagy  mint egy  új élet  kezdetére? Azoknak  a súlyos  betegeknek,
   akiknél  a  halál   bekövetkezte  hamarosan   várható,  szokták   mondani:
   „Próbálkozz  megbarátkozni  a  halál   gondolatával.”  A  halállal,   mint
   ellenséggel, aligha lehet megbarátkozni, de ha hívő emberként  testvérként
   tekintünk rá, sikerül. Mert a hívő ember másként tekint a halálra, mint  a
   nem hívő.  Hisz a  feltámadásban,  hisz az  örök  életben. Hiszi,  hogy  a
   halállal csak a földi  élete ér véget, de  azonnal elkezdődik számára  egy
   új, soha véget nem érő élet.
   A mai evangéliumban Jézus a következőket  mondja: „Eljön az óra, amikor  a
   halottak meghallják az Isten Fiának  szavát, és előjönnek sírjukból.  Akik
   jót  cselekedtek,  feltámadnak   és  üdvözülnek;   akik  rosszat   tettek,
   feltámadnak és elkárhoznak” (Jn 5,28-29). E szavak vigasztalást jelentenek
   a  hívőknek,  de  félelemmel  töltik  el  a  nem  hívőket,  hiszen   arról
   tanúskodnak, hogy földi  életünk cselekedetei határozzák  meg azt, hogy  a
   feltámadás után mi lesz az örök sorsunk. Akik a földön Istennel éltek,  az
   örök életben is a közelében lesznek, részük lesz a tökéletes boldogságban.
   Akik viszont életükben elfordultak Istentől az örök kárhozatban is nélküle
   lesznek.
   Segítsen bennünket a halál-testvérrel való megbarátkozásban, hogy az  Atya
   ölelésében otthonra, örök hazára, örök szeretetre találunk. Ajánljuk egész
   életünket Istennek, hogy halálunk pillanatában őszintén tudjuk Krisztushoz
   hasonlóan mondani: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus! Hisszük, hogy a halál után minden ember fel fog támadni.  Jó
   vagy rossz cselekedeteink alapján az üdvösséget vagy a kárhozatot  nyerjük
   el. Nem elégedhetünk  meg azzal,  hogy félünk a  kárhozattól. Ébreszd  fel
   bennünk az üdvösség  vágyát és  mutasd meg,  hogy mit  kell tennünk  érte!
   Hisszük,  hogy  az  üdvösség  beteljesedésekor  megszűnik  a  betegség,  a
   szenvedés és a  halál, megszabadulunk minden  rossztól. Krisztus  győzelme
   ez, amelyben mi is részesülünk. Urunk, vezess minket az üdvösségre!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://evangelium.katolikus.hu/teljes/?nap=2014-11-02
    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20141102.mp3