[Evangelium] 2014-05-04

[Evangelium mindennap]

   2014. május 4. – Húsvét 3. vasárnapja

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba  mentek,
   amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra  (két-három óra járásnyira)  fekszik.
   Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
   és vitatkoztak,  egyszerre  maga  Jézus közeledett  feléjük,  és  hozzájuk
   szegődött. Ők azonban  nem ismerték  meg őt,  mert látásukban  akadályozva
   voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
   útközben?” Erre szomorúan megálltak,  és egyikük, akit Kleofásnak  hívtak,
   ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben,  aki
   nem tudja, mi történt ott ezekben  a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért,  mi
   történt?”
   Azok ezt felelték:  „A názáreti Jézus  esete, aki szóban  és tettben  nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
   kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
   azt reméltük, hogy ő váltja meg  Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek,  már
   három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart  bennünket.
   Hajnalban a  sírnál voltak,  de nem  találták ott  a holttestét.  Azzal  a
   hírrel  tértek  vissza,  hogy  angyalok  jelentek  meg  nekik,  akik   azt
   állították, hogy  él. Közülünk  néhányan el  is mentek  a sírhoz,  és  úgy
   találtak mindent,  ahogyan  az asszonyok  mondták,  őt magát  azonban  nem
   látták.”
   Jézus erre így szólt: „Ó,  ti oktalanok és késedelmes szívűek!  Képtelenek
   vagytok hinni abban, amit a  próféták jövendöltek! Hát nem ezeket  kellett
   elszenvednie a Messiásnak,  hogy bemehessen  dicsőségébe?” Azután  Mózesen
   kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta,  ami az írásokban őróla  szól.
   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
   menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik,  és
   lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor  asztalhoz
   ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és  odanyújtotta
   nekik. Erre megnyílt a szemük, és  fölismerték. De ő eltűnt előlük.  Akkor
   azt mondták egymásnak:  „Ugye lángolt a  szívünk, amikor útközben  beszélt
   hozzánk, és kifejtette az  írásokat?” Még abban az  órában útra keltek  és
   visszatértek  Jeruzsálembe.  Ott  egybegyűlve  találták  a  tizenegyet  és
   társaikat.  Azok  ezzel  fogadták  őket:  „Valóban  feltámadt  az  Úr,  és
   megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
   ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35

   Elmélkedés:

   Az emmauszi úton
   Az  elmúlt   vasárnapi   elmélkedésben   Tamás   apostollal   kapcsolatban
   nagypéntekre és  Jézus  sebeire  utaltunk vissza,  ma  pedig  az  emmauszi
   tanítványok történetét hallgatva gondolatban érdemes visszapillantanunk  a
   nagycsütörtöki eseményre, az utolsó  vacsorára. A kételkedő Tamás  apostol
   számára nem volt  elegendő társainak beszámolója  arról, hogy megjelent  a
   feltámadt Jézus. Egy héttel később  a sebhelyek, mint jelek segítették  őt
   az Úr  felismerésében.  A  Jeruzsálemből  hazafelé,  Emmauszba  tartó  két
   tanítvány számára  sem volt  elegendő, hogy  hallhatták Jézus  szavait  az
   úton, nekik is szükségük volt egy  jelre, ami megnyitotta látásukat. Ez  a
   jel a kenyértörés volt. Jézus  ugyanazt tette asztalukhoz leülve, amit  az
   utolsó vacsorán is tett, megtörte a kenyeret.
   Mély jelentésű a Jeruzsálemből  Emmauszba indulás. A visszatérés  jelképe.
   Évekkel korábban e helyről  érkezett a két  tanítvány, hogy Jézus  követői
   legyenek. És  most ide  térnek  vissza, mintha  nem történt  volna  semmi,
   illetve ami  történt  Mesterükkel,  az kudarcnak  nevezhető.  Sok  reményt
   fűztek Jézushoz,  de minden  szertefoszlott halálával.  Ők maguk  mondják:
   „Pedig mi  azt reméltük,  hogy ő  váltja  meg Izraelt”  (Lk 24,21).  Az  ő
   szemszögükből úgy tűnik,  hogy tanítványi  életük véget  ért, vissza  kell
   térniük oda, ahonnan elindultak. Életük ott folytatódik, ahol  abbahagyták
   akkor, amikor Jézus  nyomába szegődtek.  Nem csak  ők ketten  gondolkoznak
   így, hanem az apostolok  is. Gondoljunk, csak  Péterre, akit a  feltámadás
   után   ismét   ott   találunk   a   Tibériás-tó   partján.   Ezt    mondja
   apostoltársainak: „Megyek halászni.” A többiek pedig ezt válaszolják:  „Mi
   is veled megyünk” (Jn  21,3). Mintegy három évvel  korábban ezen a  helyen
   találkoztak először Jézussal, itt szólította  meg őket, e helyen hívta  el
   őket a halászháló mellől, hogy  emberhalászokká legyenek. És most ők  újra
   itt vannak, visszatérnek eredeti mesterségükhöz, mert Jézus meghalt.
   Az emmauszi  két tanítvány  számára  fordulópontot jelent  a  kenyértörés.
   Felismerik az  Urat és  azonnal visszaindulnak  Jeruzsálembe.  Csalódottan
   jöttek, de most lelkesen mennek vissza. Kételkedve jöttek, de most már hit
   ébredt bennük.  Nem  értették hivatásukat,  de  most már  tudják,  hogy  a
   feltámadás tanúi és hirdetői lettek.
   Az eltávolodás  és újbóli  közeledés az  emmauszi tanítványok  esetében  a
   közösséghez való  viszonyukban is  megfigyelhető. Kezdetben  ők is  együtt
   vannak a tanítványokkal, velük együtt értesülnek arról, amit az  asszonyok
   mondanak, aztán pedig  elhagyják ezt  a közösséget.  A Feltámadottal  való
   találkozás arra indítja őket, hogy  visszatérjenek ehhez a közösséghez  és
   elmondják a közösség többi tagjának élményüket.
   Mit  tanít  nekünk   a  történet?   Jézus  Krisztus   feltámadása  óta   a
   csalódottság, a kétségbeesés,  a félelem, a  kishitűség bűn, aminek  nincs
   helye az  életünkben. Mert  amikor engedem,  hogy ezek  a negatív  érzések
   felerősödjenek  bennem  és  eluralkodjanak  életemen,  akkor   eltávolodok
   Istentől, elszakítom magamat tőle, és ebben az értelemben bűnt követek el.
   Amikor beletörődötten  elfogadok egy  helyzetet, kényszerűen  elfogadom  a
   látszatot, amely ténynek mutatkozik számomra, vagy amikor úgy vélem,  hogy
   már nem  tudok változtatni  semmit, akkor  azon a  bizonyos emmauszi  úton
   járok, és ez az  út távol visz  az Istentől a  szent helyektől, a  kereszt
   titkától,  a  feltámadás  eseményétől.  Jézus  olyan  jelet  mutat,  amely
   visszafordít ezen az úton, hogy reménnyel a szívemben, bátran és  lelkesen
   keressem Isten közelségét.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, Jézus  Krisztus!  Erőt vesz  rajtam  a csüggedés,  amikor  csalódást
   okoznak az  emberek, terveim  kudarcba fulladnak  vagy váratlan  események
   forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból,
   az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De
   te nem  hagysz  magamra, hanem  mellém  állsz, tanítasz  és  megismerteted
   önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid,
   követőid  közé!  Vezess  engem  az   Atya  közelébe,  hogy  a  vele   való
   kapcsolatomat helyreállítsam!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20140504.mp3