[Evangelium] 2014-04-18

[Evangelium mindennap]

   2014. április 18. – Nagypéntek

   Abban az időben Jézus kiment  tanítványaival a Kedron völgyén túlra,  ahol
   egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
   aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás  kapott
   egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
   kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
   tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük:  „Kit
   kerestek?” Azok  ezt  válaszolták: „A  názáreti  Jézust.” Jézus  erre  így
   szólt: „Én vagyok.“  Júdás is  ott volt  köztük, aki  elárulta. Mikor  azt
   mondta nekik:  „Én vagyok”,  meghátráltak és  a földre  estek. Ezért  újra
   megkérdezte tőlük:  „Kit  kerestek?”  Azok ezt  válaszolták:  „A  názáreti
   Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam  már, hogy én vagyok. Ha  tehát
   engem kerestek, engedjétek  el ezeket!” Így  beteljesedett, amit  korábban
   megmondott: „Senkit sem  veszítettem el azok  közül, akiket nekem  adtál.”
   Simon Péternél volt egy  kard. Kirántotta, és  a főpap szolgájára  sújtott
   vele: levágta a  jobb fülét.  A szolgának Malkusz  volt a  neve. De  Jézus
   rászólt Péterre:  „Tedd vissza  hüvelyébe kardodat!  Ne igyam  ki talán  a
   kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
   Ekkor a  csapat,  az  ezredes  és a  zsidó  szolgák  elfogták  Jézust,  és
   megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert  ő apósa volt Kaifásnak,  aki
   abban az évben főpap volt. Ő adta  a zsidóknak azt a tanácsot, hogy  jobb,
   ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány  követte
   Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
   a főpap  udvarába,  Péter  meg  kint várakozott  a  kapu  előtt.  A  másik
   tanítvány, aki  ismerőse  volt a  főpapnak,  visszajött, szólt  a  kapuban
   őrködő  lánynak,  és  bevitte  Pétert.   A  kaput  őrző  szolgáló   közben
   megjegyezte: „Talán te is ennek az  embernek a tanítványai közül vagy?”  Ő
   azt felelte: „Nem vagyok!”  Mivel hideg volt, a  szolgák és a  fegyveresek
   tüzet  raktak,  hogy  fölmelegedjenek.  Péter  is  köztük  álldogált,   és
   melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
   Jézus ezt  válaszolta neki:  „Én a  világhoz nyíltan  beszéltem. Mindig  a
   zsinagógákban és a templomban  tanítottam, ahova minden zsidónak  bejárása
   van. Titokban  nem  mondtam  semmit. Miért  kérdezel  hát  engem?  Kérdezd
   azokat, akik  hallották,  amit  beszéltem.  Íme,  ők  tudják,  hogy  miket
   mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és  így
   szólt: „Így  felelsz  a főpapnak?”  Jézus  ezt mondta  neki:  „Ha  rosszul
   szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?”
   Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
   Simon Péter még mindig  ott állt, és  melegedett. Újra megkérdezték  tőle:
   „Talán te is az ő tanítványai közül  vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!”  A
   főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
   megjegyezte: „Nem  téged láttalak  én  a kertben  ővele?” De  Péter  ismét
   tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
   Kaifástól tehát elvezették  Jézust a helytartóságra.  Kora reggel volt.  A
   zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,  és
   elkölthessék a  húsvéti  bárányt.  Ezért  Pilátus  jött  ki  hozzájuk,  és
   megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha  nem
   volna gonosztevő,  nem adtuk  volna  őt a  kezedbe!” Pilátus  ezt  mondta:
   „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte  ti a saját törvényetek szerint!”  A
   zsidók ezt válaszolták  neki: „Nekünk  senkit sem  szabad megölnünk!”  Így
   beteljesedett,  amit  Jézus  arról  mondott,  hogy  milyen  halállal   fog
   meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
   megkérdezte tőle:  „Te  vagy-e a  zsidók  királya?” Jézus  így  válaszolt:
   „Magadtól mondod  ezt,  vagy  mások  mondták  neked  rólam?”  Pilátus  ezt
   felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját  néped és a főpapok adtak a  kezembe.
   Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt:  „Az én országom nem ebből a  világból
   való. Ha ebből  a világból  volna az országom,  szolgáim harcra  kelnének,
   hogy ne  kerüljek a  zsidók kezére.  De az  én országom  nem innét  való.”
   Pilátus megkérdezte: „Tehát  király vagy?” Jézus  így felelt: „Te  mondod,
   hogy király vagyok.  Én arra születtem,  és azért jöttem  a világba,  hogy
   tanúságot tegyek  az igazságról.  Aki  az igazságból  való, az  hallgat  a
   szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus
   újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem  találok
   benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon  bocsássak.
   Akarjátok-e, hogy  elbocsássam  nektek a  zsidók  királyát?” De  ők  ismét
   kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
   Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből koszorút
   fontak, a  fejére tették,  és bíborszínű  köntöst adtak  rá. Azután  eléje
   járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben  arcul
   verték. Pilátus ezután újra  kiment, és így  szólt hozzájuk: „Íme,  elétek
   vezetem őt, hogy megtudjátok: nem  találok benne semmi vétket.” És  kijött
   Jézus, töviskoronával,  bíborruhában. Pilátus  pedig így  szólt: „Íme,  az
   ember!” A főpapok és a  szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni  kezdtek:
   „Feszítsd  meg!  Feszítsd  meg!”  Pilátus  azt  mondta  nekik:  „Vigyétek,
   feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a
   zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell
   halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még
   jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte  Jézust:
   „Honnan való vagy?” De Jézus nem  válaszolt neki semmit. Erre Pilátus  azt
   mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van  arra,
   hogy megfeszítselek,  vagy  arra,  hogy  elbocsássalak?”  Erre  Jézus  azt
   mondta: „Semmi hatalmad sem volna  fölöttem, ha onnan felülről nem  kaptad
   volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
   Ettől fogva Pilátus  azon volt,  hogy szabadon bocsássa  Jézust. A  zsidók
   azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
   Mert mindaz,  aki királlyá  teszi magát,  ellene szegül  a császárnak.”  E
   szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói  székbe
   ült a  kövezett  udvaron, amelyet  héberül  Gabbatának hívnak.  A  húsvéti
   készület napja volt, a hatodik óra  körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme,  a
   királyotok!” De azok  így kiáltoztak:  „El vele, el  vele! Feszítsd  meg!”
   Pilátus megkérdezte: „Keresztre  feszíttessem a  királyotokat?” A  főpapok
   azonban  ezt   felelték:   „Nincs  királyunk,   csak   császárunk!”   Erre
   kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
   Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem  ért
   az úgynevezett Koponyák  helyére, amelyet héberül  Golgotának hívnak.  Ott
   keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
   meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette.  Ez
   volt ráírva:  „A názáreti  Jézus,  a zsidók  királya.” A  feliratot  sokan
   olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
   volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
   kérték Pilátust: „Ne  azt írd: A  zsidók királya hanem  ahogy ő mondta:  A
   zsidók királya  vagyok”.  Pilátus  azonban ezt  válaszolta:  „Amit  írtam,
   megírtam.”
   A katonák pedig,  miután Jézust  keresztre feszítették,  fogták a  ruháit,
   négyfelé osztották,  mindegyik  katonának  egy  részt.  Azután  a  köntöse
   következett. A  köntös  varratlan volt,  egy  darabból szabva,  ezért  így
   szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
   legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között  ruháimat,
   s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
   Jézus keresztje mellett  ott állt anyja,  anyjának nővére, Mária,  Kleofás
   felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus  látta, hogy ott áll anyja és  a
   tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te  fiad!”
   Azután a tanítványhoz  szólt: „Íme,  a te  anyád!” Attól  az órától  fogva
   házába fogadta őt a tanítvány.
   Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
   szólt: „Szomjazom.” Volt  ott egy  ecettel telt  edény. Belemártottak  egy
   szivacsot, izsópra tűzték, és a  szájához emelték. Mikor Jézus  megízlelte
   az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
   A zsidók  pedig, mivel  az előkészület  napja volt,  és a  holttestek  nem
   maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a  keresztre
   feszítettek lábszárát,  és vetesse  le  őket a  keresztről. Az  a  szombat
   ugyanis nagy  ünnep  volt.  Elmentek  tehát  a  katonák,  és  megtörték  a
   lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt  fölfeszítettek.
   Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem  törték
   meg a lábszárát, hanem az  egyik katona beledöfte lándzsáját az  oldalába.
   Ekkor vér és víz folyt ki belőle.  Az tanúskodik erről, aki látta ezt,  és
   az ő  tanúságtétele  igaz. Jól  tudja  ő, hogy  igazat  mond, hogy  ti  is
   higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot
   ne törjetek benne!”  És ami az  Írás más helyén  áll: Föltekintenek  arra,
   akit keresztülszúrtak.”
   Arimateai  József,  aki  Jézus  tanítványa  volt,  bár  a  zsidóktól  való
   élelmében csak titokban, engedélyt  kért Pilátustól, hogy levehesse  Jézus
   testét. Pilátus megengedte. El  is ment, és  levette Jézus testét.  Eljött
   Nikodémus is, aki korábban egyszer  éjszaka ment Jézushoz. Hozott  mintegy
   száz font mirha-  és áloékeveréket.  Fogták Jézus  testét, és  fűszerekkel
   együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás  temetni a zsidóknál. Azon  a
   helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy  új
   sírbolt, ahova még nem temettek senkit.  Mivel a sír közel volt, a  zsidók
   készületi napja miatt oda temették Jézust.
   Jn 18,1–19,42

   Elmélkedés:

   Nagypénteki csend
   Nagypénteki  gondolatainkban,  elmélkedésünkben  óvatosnak  kell  lennünk.
   Megvan bennünk ugyanis a hajlandóság, hogy Jézus kereszthalálát  önmagában
   szemléljük és ennek következtében tragédiaként, negatív eseményként  éljük
   meg. Szerencsésebb, ha az Úr  keresztáldozatát úgy szemléljük, mint  földi
   életének betetőzése,  végső  fejleménye,  illetve  a  feltámadás  fényében
   tekintjük.
   A  kereszthalál  és  a   feltámadás  időrendisége  nyilvánvaló,  a   halál
   következik be  először, aztán  a  feltámadás kis  idő  múlva. Ha  csak  az
   időbeli kapcsolatot nézzük,  könnyen abba  a hibába esünk,  hogy túl  kell
   lennünk a  kereszten a  feltámadás érdekében.  A nagypénteket  átvészeljük
   valahogy, talán a  szigorú böjtöt is  megtartjuk, amit az  Egyház ajánl  e
   napra, de  jöjjön  gyorsan a  feltámadás  szép húsvéti  ünnepe!  A  lehető
   leggyorsabban szűnjön meg a  világra és gondolatainkra boruló  nagypénteki
   sötétség,  hogy  minél  hamarabb  örvendezhessünk  annak,  hogy   Krisztus
   feltámadt és  mi találkozhatunk  vele. Felejtsük  el az  egész szörnyű  és
   botrányos  kereszthalált   és   koncentráljunk  a   feltámadásra!   Ez   a
   gondolkodásmód  és   sietős  szándék   azonban  egy   kicsiny,   látszólag
   jelentéktelen dolgon  megbukik: a  feltámadt Krisztus  testén látszanak  a
   sebhelyek  és  éppen  ezekről  ismerhető  fel,  hogy  ő  az.  A  feltámadt
   Krisztussal  való  találkozások  történeteiben  az  evangélisták  azzal  a
   szándékkal említik  meg e  sebeket, hogy  senki ne  gondolja azt,  hogy  a
   kereszthalál egy  múltbéli esemény,  amelyet elfelejthetünk,  és most  már
   csak a jelenre és a  Feltámadott jelenlétére kell figyelnünk. A  feltámadt
   Krisztus megmutatja  sebhelyeit, hogy  apostolai meggyőződhessenek  arról,
   hogy valóban az ő Mesterük áll előttük, aki meghalt a kereszten.
   A kereszthalál és a  feltámadás között nem  csupán időbeli kapcsolat  van,
   hanem Jézus Krisztus  személye köti  össze a két  eseményt. Ő  halt meg  a
   kereszten és  ő támadt  fel. Aki  meghalt, az  részesült a  feltámadásban.
   Szent Pál apostol így fogalmazza meg ezt az igazságot a korintusiakhoz írt
   első  levelében:  „Krisztus  meghalt  a  bűneinkért  az  Írások   szerint,
   eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint” (1Kor 15,3-4).
   Az események másik összekötő kapcsa  az Isten megdicsőítése. Jézus  élete,
   halála és feltámadása  megdicsőíti az Atyát,  dicsőséget szerez  Istennek.
   Hiába gondolják egyesek, hogy legyőzhetik Istent, mert szégyent  vallanak.
   Nem a gonosz győz, hanem  Isten. Nem győzedelmeskedik az emberi  gonoszság
   és gyűlölet, még ha nagypénteken úgy is tűnik egy rövid időre, hanem Isten
   győzelme válik nyilvánvalóvá. Jézus tökéletes engedelmessége, a szenvedést
   és a halált is vállaló engedelmessége, dicsőséget szerez az Atyának,  mert
   ennek köszönhetően valósul meg a  megváltás isteni terve. A  megdicsőülést
   azért is  érdemes  kiemelnünk,  mert emberileg  kudarcként  értékelhető  a
   kereszthalál. Hiába tanított csodálatos  módon Jézus, hiába tett  csodákat
   isteni erejével,  hiába  hittek  benne  oly sokan,  az  élete,  a  munkája
   kudarccal végződött. Azt is mondhatnák egyesek, hogy hiába volt vele Isten
   egész életében, a legfontosabb pillanatban mégis elhagyta és nem  mentette
   meg a  haláltól.  Ha így  gondolkozunk  és így  szemléljük  a  nagypénteki
   eseményt, csak  erősödik  bennünk a  tudat,  hogy a  jó  elkerülhetetlenül
   kudarcra van ítélve  a világon,  mert az emberi  rosszindulat és  gyűlölet
   könyörtelenül elnyom  minden  jó  kezdeményezést.  A  kereszthalált  és  a
   feltámadást összeköti a csend. Abban a pillanatban, amikor Jézus  kileheli
   lelkét, a világ elnémul. Isten  Fia szenvedése, az ártatlan halála  láttán
   az ember elnémul.  Most emberi  szó felesleges. Csendesedjünk  el, hogy  a
   feltámadás az öröm szavait adja ajkunkra harmadnapon.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Megfeszített és  feltámadt Urunk!  Értünk szenvedtél,  értünk haltál  meg.
   Irántunk  való  szeretetből  vállaltad  a  szenvedést  és  irántunk   való
   szereteted nagy jele a kereszt. Utam a kereszthez vezet, amely  szereteted
   bizonyítéka. Letérdelek, leborulok  kereszted előtt, s  némán szemlélem  a
   megváltás titkát, a szeretet titkát,  a halál titkát, az újjászületést  és
   feltámadást rejtő titkot.

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20140418.mp3