[Evangelium] 2013-03-10

[Evangelium minden nap]

   2013. március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja

   Azokban a napokban:  Vámosok és bűnösök  jöttek Jézushoz, hogy  hallgassák
   őt. A farizeusok  és az  írástudók méltatlankodtak miatta.  „Ez szóba  áll
   bűnösökkel, sőt  eszik  is  velük”  –  mondták.  Jézus  erre  a  következő
   példabeszédet mondta nekik:
   „Egy embernek  két fia  volt.  A fiatalabbik  egyszer így  szólt  apjához:
   Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta  köztük
   vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és  elment
   egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát.  Amikor
   mindenét elpazarolta,  az  országban nagy  éhínség  támadt, s  ő  maga  is
   nélkülözni kezdett. Erre  elment, és elszegődött  egy ottani gazdához.  Az
   kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna
   gyomrát a sertések eledelével, de még  abból sem adtak neki. Ekkor  magába
   szállt: Atyám házában hány napszámos  bővelkedik kenyérben – mondta –,  én
   meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki:  Atyám,
   vétkeztem az  ég ellen  és  teellened. Arra  már  nem vagyok  méltó,  hogy
   fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
   Azonnal  útra  is  kelt,  és  visszatért  atyjához.  Atyja  már  messziről
   meglátta, és megesett  rajta a  szíve. Eléje sietett,  nyakába borult,  és
   megcsókolta. Ekkor  a fiú  megszólalt:  Atyám, vétkeztem  az ég  ellen  és
   teellened. Arra  már  nem  vagyok  méltó, hogy  fiadnak  nevezz.  Az  atya
   odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok  rá.
   Húzzatok gyűrűt az  ujjára és  sarut a  lábára. Vezessétek  elő a  hizlalt
   borjút, és vágjátok  le. Együnk  és vigadjunk,  hisz fiam  halott volt  és
   életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
   Az idősebbik  fiú  kint volt  a  mezőn. Amikor  hazatérőben  közeledett  a
   házhoz, meghallotta a zeneszót és a  táncot. Szólt az egyik szolgának,  és
   megkérdezte, mi történt. Megjött  az öcséd, és  atyád levágatta a  hizlalt
   borjút, mivel  épségben  visszakapta  őt  –  felelte  a  szolga.  Erre  az
   idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött,  és
   kérlelni kezdte.  De  ő szemére  vetette  atyjának: Látod,  én  annyi  éve
   szolgálok neked, és egyszer sem szegtem  meg parancsodat. És te nekem  még
   egy gödölyét sem adtál  soha, hogy mulathassak  egyet a barátaimmal.  Most
   pedig, hogy ez a te fiad,  aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta,  megjött,
   hizlalt borjút vágattál le neki.
   Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.  De
   most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és
   most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
   Lk 15,1-3. 11-32

   Elmélkedés:

   Fiú maradt
   Egyházunk iránt  érzett  engedelmes  szeretetem  talán  megenged  egy  kis
   önkritikus megjegyzést. Mi papok,  az egyházi törvényekre hivatkozva  néha
   úgy viselkedünk, mint a kidobóemberek. A szentségi életet, különösen is  a
   szentáldozást és  a  szentgyónást zártkörű  rendezvénynek  tekintjük,  ott
   állunk az ajtóban és gondosan ügyelünk arra, hogy még véletlenül se lépjen
   be olyan  személy,  aki szerintünk  nem  kapott hivatalos  meghívót.  Nagy
   magabiztossággal mérlegelünk, döntünk és ítélkezünk arról, hogy ki  léphet
   be az  irgalmas Atya  házába.  Tévedés ne  essék,  nem vonom  kétségbe  az
   előírások fontosságát és  nem lazítani szeretnék  a szentségekhez  járulás
   fegyelmi rendjén, csupán  elgondolkozom azon, hogy  Isten hogyan  szemléli
   ténykedésemet. Nagy baj volna,  ha az én  túlzott papi szigorúságom  miatt
   nem léphetne be valaki az irgalmas  Atya házába, valaki, akit ő  meghívott
   és fiának tekint.
   Az ember alapmagatartása Istennel szemben az alázat és a bűnbánat, amelyet
   ő, az  irgalmas  Isten szívesen  fogad.  Ezt a  nagyböjtben  különösen  is
   aktuális témát  szemlélteti  a  mai  evangéliumban  Jézus  példabeszéde  a
   tékozló fiúról és az ő megbocsátó  atyjáról. A fiú távozásával sok  minden
   megszakad,  visszatérésével  sok  dolog  megváltozik,  de  valami   mindig
   megmaradt köztük. A fiú  mindig az atyja fia  maradt, az apa pedig  mindig
   atyja maradt fiának.  A fizikai távolság  vagy a lelki  eltávolodás ezt  a
   kapcsolatot  nem  szakíthatta  szét,  s  ez  válhatott  a  visszatérés  és
   visszafogadás alapjává. Isten gyermeke vagyok, ő pedig az én Atyám. Bűneim
   miatt messze távolodhatok tőle, de ez a kapcsolat mindig megmarad, s ennek
   felidézése kiindulópontjává válhat visszatérésemnek.
   Jézus példabeszédei a végén nyitottak maradnak, mintegy folytatást várnak.
   Látszólag ez  a  történet  kerek  egész,  a  végén  szép  befejezéssel.  A
   fiatalabbik fiú  kikéri  örökségét  atyjától, aki  nem  ellenkezik,  hanem
   teljesíti kérését.  A  fiú  távozik az  atyai  házból,  hamar  elpazarolja
   örökségét  és  emberhez  méltatlan  helyzetben  találja  magát.   Mindenét
   elveszíti, csak egy  marad számára: van  atyja, akihez visszatérhet.  Apja
   örömmel fogadja és olyan jóban részesíti, amit cselekedete alapján meg sem
   érdemel.
   Ez  ám  a  boldog  befejezés!  –  gondolhatnánk,  de  nincs  vége  itt   a
   történetnek. Ekkor  lép színre  az idősebbik  fiú. Egyáltalán  nem  örvend
   testvére  visszatérésének,  rossz  szemmel   nézi  atyja  örömét.   Nagyon
   sokatmondó a kifejezés, hogy  „nem akart bemenni”  a házba. Ne  felejtsük,
   hogy ezt a házat  hagyta el a fiatalabb  fiú, és éppen ez  volt az ő  nagy
   bűne,  e   házból  való   távozásával  akarta   elszakítani  magát   atyja
   szeretetétől. Most az idősebbik fiú ebbe a házba nem megy be, azaz elindul
   ugyanazon az úton, mint  testvére. Ekkor jön ki  hozzá atyja, és hívja  be
   őt, kéri, hogy ne szakítsa  el magát otthonától és a  szeretetközösségtől.
   Ezen a ponton marad végül  nyitva a történet, mert  nem derül ki, hogy  az
   idősebbik fiú hogyan  döntött, bement-e a  házba vagy távozott.  Emberileg
   jogosnak tűnik a  fiú felháborodása. De  mennyire lehet jogos  a harag,  a
   sértődöttség, az irigység?
   A példabeszéd az atya bátorításával és örömével ugyan befejeződik, de  itt
   kezdődik az én utam. A legszívesebben  a távozó és visszatérő fiú  helyébe
   képzelném  magamat,  s  e  szempontból  gondolnám  át  életem  bűneit.   A
   végkifejletet ismerve kényelmes, megnyugtató  szerep. Egy kis  bátorsággal
   mégis más  szereplőt választok.  Az  idősebbik fiút.  Igen, én  vagyok  az
   idősebb fiú,  aki munkámból  hazatérve szembesülök  a váratlan  tényekkel.
   Hogyan  viselkedek  egy  ilyen  helyzetben?  Csak  szemlélője  vagyok   az
   eseményeknek? Hogyan nézem  mások megtérését?  Irigységgel, haraggal?  Mit
   gondolok Isten  határtalan  öröméről,  aki minden  bűnösnek  megbocsát  és
   visszafogad atyai  szeretetébe?  Hogyan  nézem  embertársaim,  testvéreim,
   rokonaim,  ismerőseim   megtérését,  Istenre   találását?  Ahogyan   Isten
   megbocsátott, tudok-e  én  is  megbocsátani  testvéremnek?  Felül  tudok-e
   emelkedni jogosnak érzett haragomon? Engedem-e, hogy az öröm, mások  öröme
   engem is eltöltsön? Otthonomnak tekintem-e továbbra is atyám házát?
   Belépek-e az atyai házba?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Irgalmas Atyám!  Nagy  öröm  számomra,  hogy  újra  a  közeledben  vagyok,
   visszafogadsz magadhoz és  ismét szeretettel ölelsz  át engem.  Szereteted
   soha nem volt  számomra kényszer, én  mégis megtagadtam azt,  elhagytalak.
   Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, irgalmas Atyámhoz. Te biztosan
   mindig vártál engem  és bíztál abban,  hogy nem felejtem  el jóságodat  és
   szeretetedet.  Érints   meg  kezeddel,   amelyből  megbocsátás,   irgalom,
   gyógyulás, tisztulás, megbékélés,  szeretet és öröm  sugárzik. Érints  meg
   irgalmaddal! Érints meg  szereteteddel! Hiszek, Uram,  erősítsd bennünk  a
   hitet!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130310.mp3