[Evangelium] 2011-04-22

[Evangelium minden nap]

   2011. április 22. - Nagypéntek

   Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra,
   ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte
   Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival.
   Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a
   farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal,
   fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük
   ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták:
   „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott
   volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”,
   meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit
   kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így
   szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek,
   engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott:
   „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon
   Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele:
   levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt
   Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet,
   amelyet az Atya adott nekem?”
   Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és
   megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak,
   aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy
   jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány
   követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért
   bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu
   előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött,
   szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző
   szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a
   tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt,
   a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is
   köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és
   tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a
   világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban
   tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam
   semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit
   beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott
   álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a
   főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a
   rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás
   megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
   Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle:
   „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!”
   A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a
   fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter
   ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
   Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A
   zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,
   és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és
   megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha
   nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt
   mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek
   szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad
   megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen
   halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé
   hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?”
   Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked
   rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a
   főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én
   országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az
   országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére.
   De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király
   vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra
   születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az
   igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre
   Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment
   a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne.
   Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak.
   Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét
   kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
   Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből
   koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá.
   Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!”
   És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt
   hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne
   semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus
   pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt
   meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus
   azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi
   vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk
   van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette
   magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament
   a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De
   Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem
   felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy
   megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta:
   „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna.
   Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”
   Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók
   azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár
   barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a
   császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga
   pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának
   hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a
   zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el
   vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a
   királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak
   császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
   Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem
   ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak.
   Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől,
   Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára
   tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A
   feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust
   megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt
   felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya
   hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt
   válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”
   A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit,
   négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse
   következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így
   szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy
   kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között
   ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt
   tették.
   Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás
   felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és
   a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te
   fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától
   fogva házába fogadta őt a tanítvány.
   Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás,
   így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak
   egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus
   megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva
   kilehelte lelkét.
   A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem
   maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a
   keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a
   szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték
   a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt
   fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már
   meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona
   beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az
   tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja
   ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt,
   hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás
   más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”
   Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való
   élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse
   Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét.
   Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott
   mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és
   fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a
   zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a
   kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a
   sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.
   Jn 18,1–19,42


   Elmélkedés:
   Akit szeretünk
   A keresztény szóhasználat szerint Jézus a húsvéti bárány, aki
   feláldozza magát értünk. Ő az Isten Báránya, akinek önfeláldozása
   megváltást hozott az emberiség számára. Éppen ezért a húsvéti ünnephez
   a bárány tartozik és nem a nyúl. A zsidók az Egyiptomból való
   szabadulás emlékére ülték meg a húsvétot, amely során bárányt
   fogyasztottak. A Törvény előírta, hogy Niszán hónap tízedik napján
   kellett otthonukba vinni egy hibátlan bárányt, amit a tizennegyedik
   napon készítettek el ételként. Közben négy nap telik el. Mi
   történhetett ez idő alatt a báránnyal? Könnyen kitalálhatjuk: a
   gyerekek állandóan játszottak a kis báránnyal. És közben megszerették.
   És azt is könnyen elképzelhetjük, hogy milyen fájdalmat jelenthetett
   számukra, amikor néhány nap elteltével megölték a kis állatot, hogy
   megsüssék és megegyék. Hirtelen szembetalálják magukat annak
   elvesztésével, halálával, akit szerettek.
   Ma, nagypénteken Jézus halálára emlékezünk. Annak a Jézusnak a
   kereszthalálára, aki ártatlan, és akit szeretünk. Úgy gondolom, hogy a
   kereszt titkából mit sem értenek meg azok, akik nem szeretik Jézust.
   Talán együttérzés vagy felháborodás ébred bennük, ha ártatlannak
   tartják őt, talán igazságtalannak tartják a halálos ítéletet, talán
   sajnálkoznak a kereszthordozással járó rettenetes fájdalmak láttán, de
   mindez nem elegendő a kereszt titkának megértéséhez. Ha a keresztre
   tekintve nem ébred bennünk szeretet, akkor nem értettük még meg, hogy
   Jézus szeretetből tette mindezt. Isten egészen különleges, egyedülálló
   módon mutatta meg, hogy mennyire szeret minket: saját Fia
   életáldozatával.
   Mi változik meg Jézus életáldozatával? Mi változik meg Jézus
   kereszthalálával? A keresztény szóhasználat szerint Jézus szenvedése és
   kereszthalála megváltást hozott az emberiség számára. A megváltás azt
   jelenti, hogy Isten többé már nem mint bűnös emberekre tekint ránk,
   akik büntetést érdemlünk, hanem mint megváltott emberekre. Az isteni
   irgalom, a megbocsátás, a kegyelem kiárad felénk. Mondhatjuk tehát azt,
   hogy Jézus azért jött el közénk és azért áldozta fel magát, hogy Isten,
   a mennyei Atya másként tekintsen ránk. Ebben talán van igazság, de
   minden bizonnyal helyesebb volna a másik oldalról közelítve
   megfogalmaznunk az eredményt: Jézus azért áldozta fel magát a
   kereszten, hogy mi, emberek másként tekintsünk Istenre. Úgy tekintsünk
   rá, mint aki a legvégsőkig elmegy, csak hogy megmutassa, kifejezze
   irántunk való szeretetét. Ne félelemmel és rettegéssel gondoljunk rá,
   hanem a kibékülés vágya, a gyógyulás vágya, a lelki felemelkedés vágya
   vezessen minket hozzá.
   Az elmúlt napokban utazás közben a rádiót hallgattam. Emlékszem egy
   reklámra, amely egy televíziós filmsorozat igyekezett népszerűsíteni.
   Az alig egy percig tartó során kétszer vagy háromszor is elhangzott a
   következő kijelentés: Bosszú mindhalálig. Magamban elgondolkoztam azon
   hogy ki lehet kíváncsi a halálig tartó bosszúra, mert én biztosan nem.
   Vagy a bosszú ennyire benne él az emberekben? Ha bosszú erősebb az
   emberekben, mint a megbocsátás, akkor egyáltalán nem keresztény
   világban élünk, és ennek a világnak újra és újra hirdetnünk kell
   Krisztus keresztjének üzenetét: a megbocsátást. Egy Jézusról szóló
   filmet talán ezzel a mondattal lehetne reklámozni: Megbocsátás
   mindhalálig. Isten, aki szeret minket, megbocsát nekünk.
   © Horváth István Sándor


   Imádság:
   Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!
   Milyen jó, hogy rábízhatjuk
   kezünket arra a Kézre,
   amely megtörte és életre keltette a Kenyeret,
   amely megáldotta és megsimogatta a gyerekeket,
   s amelyet szegek vertek át.
   Ráhagyatkozni arra a Kézre,
   amely olyan, mint a mienk,
   de amelynek tetszőleges döntését csupa jóság vezérli,
   s folyton csak szorosabban köt le minket önmaga számára.
   Átadni magunkat annak a puha és hatalmas erejű Kéznek,
   amely lehat a lélek velejéig,
   amely formál és teremt,
   s amelyen át oly végtelen szeretet árad.
   (Teilhard de Chardin)