[Magveto] 2007. 01. 19.

[Dozsa Istvan]

Január 19.

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt…” (Mk 3, 13)

Az Emberfia tanítványokat választott ki. Tizenkettőt. Máig is misztérium, hogyan kerülhetett közéjük egy áruló. A kiválasztottak közül az egyik, alkalmas pillanatban – holmi pénzért – elárulta mesterét. Júdás az árulás prototípusává vált. A jót rosszal honorálta, halálra adta azt, akinek talán mindent köszönhetett. Meghúzódott a tizenkettő között és várt. Ismerte a közösséget belülről, trójai falóként része volt az Emberfia legközvetlenebb környezetének.

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt…” (Mk 3, 13)

Az Emberfiát, a Szentírás szavai szerint, nem érte váratlanul az árulás. Hiszen ő nagyon jól ismerte az embert. Mephisto és Faust ugyanazon ember része. És néha Faustot legyőzi az árnyoldala. Az árulás minden ember életének része, mondhatni úgy is, hogy sorsunk aktív szereplője. Az áruló saját gazságát csodálatosan meg tudja magyarázni: külön elméletet gyárt önmaga rehabilitációjára. Júdás csókkal árulja el mesterét. Nem törődik a jó ízléssel: odamegy, odahajol, és csókot lehel az arcra. Tettének következményeivel tisztában van: tudja, hogy az, akit megcsókol, meghal. A gyilkos csók viszont megtörténik. Valakit, aki egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, kötelességtudó volt, halálra ítélt. Összejátszott a gyilkosokkal, azokkal, akik már rég le akartak számolni ezzel az értelmetlen és érthetetlen Istenemberrel. Az Emberfia mégsem lepődik meg. Nem haragszik, mert a harag észellenes. Elvégre minden velünk kapcsolatos fog
 almunk változó. Hol az az ember, aki véleményét soha nem változtatta? Marcus Aurelius „pogány” császár azt írja elmélkedéseiben: „emberi tulajdonság azokat szeretni, akik bántanak minket.”

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt…” (Mk 3, 13)

Az árulás viszont megpecsételi az árulót. A júdáscsók immár fogalommá vált. Az áruló nem szabadulhat tettétől, és ha sikerül is elkendőznie cselekedetét, árulása üldözni fogja. Júdás lelkiismerete zaklatása elől a halálba menekült. A pénz, amiért mindezt tette, nem boldogította. A pillanat hevében talán úgy tűnt, hogy ő lett a győztes, és ebből az egész érthetetlen históriából neki sikerült profitálnia a legjobban. De lelke nem hagyta, hogy zavartalanul élvezhesse árulása gyümölcsét. A tőle elidegenedett emberek nem gyászolták meg halálát. Alig tűnt fel valakinek öngyilkossága. Az árulás leginkább az árulót sebzi meg.

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt…” (Mk 3, 13)

Mai világunkban hemzsegnek a júdások. Ha az Emberfia ma választana ki tizenkettőt, akkor előfordulhat, hogy nemcsak egy árulná el őt. Az arány talán sokkal rosszabb, mint annak idején. Az árulás lassan erénnyé válik, mivel a szó elvesztette a szentségét és az ígéret a komolyságát. A külső káosz zavart okoz az emberi lelkekben. A mindennapossá vált hazugságözön látszólag felhatalmazza az egyént az árulásra. A pillanat hevében talán úgy tűnik, hogy az árulók profitálnak aljas tetteikből. De közben hatalmas emberi károkat okoznak maguk körül, és saját lelkükben is. A lelkiismeretet nehéz elhallgattatni. Júdás esete jól példázza az áruló sorsát. Lelke kiszárad, emberi mivolta elértéktelenedik, gondolatai, szavai és tettei eltávolodnak egymástól. Korlátozva érzi magát, mert korlátozottak a szándékai, és ez haragot, gyűlöletet és gőgöt szül.

„Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Kiválasztott tizenkettőt…” (Mk 3, 13)

Ha az Újszövetség egyik főszereplője éppen egy áruló, ne gondoljuk egyetlen percig sem, hogy a körülöttünk zajló társadalmi folyamatok mentesek lennének az árulóktól. A júdáscsókok naponta megtörténnek. Az ember ugyanaz maradt.

Szakács Ferenc Sándor