[Magveto] 2007. 04. 03.

[magveto at www.communio.hu]

Jn 13,21-33.36-38
Zs 70
Iz 49,1-6

A sötétség órája közeledik. A hozzánk legközelebb állók árulása, a vágy meghiúsulása, a csalódás önmagamban is... mi jöhet még? A teljes megfosztottság: emberi ígéretek és beteljesületlenség, asztalközösség és magárahagytatottság � olyan sokszor együttjárói ezek földi létünknek. A halál közelsége levetkőztet mindenünkből. Jézus hagyta magát a kereszten lemezteleníteni... nyilvánvaló módon volt előttünk a Szeretet és mégsem láttuk. Jézus nem félt takaratlanul állni a világ előtt, előttünk és az Atya előtt. Vállalta, mert hite, hogy mindaz, amit átad az Atyának, átlényegül és Szeretetté válik. 

Mindenünket még nem vették el, az életünket még talán nem adtuk oda teljesen, de a kifosztottság, a takaratlanság pillanatai minket is elérnek... mekkora a hitem? Tudom-e jó szívvel fogadni ezeket a pillanatokat, a sebezhetőséget, a takaratlanságot, a megfosztottságot, az elárultságot...? Hiszem-e, hogy ha mindezt átadom az élő Istennek, akkor a halál ezen pillanataiból Élet fakad? "Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél." (...) "Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem.� És az Úr így szól hozzánk: "a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig." 

- Marian -