[Magveto] 2002. 02. 09.

[Babos Tamás]

A mai evangéliumban (Mk 6, 30-34) arról olvasunk, hogy Jézus 
tanítványaival elvonul egy elhagyatott helyre. Szükség van rá, hogy 
magukban legyenek. Átgondolják mindazt, ami történik velük. De az 
emberek utánuk mennek.
Jó elvonulni és rendet rakni magunkban. Sokszor nem sikerül, mert 
gondolataink, gondjaink utánunk jönnek. Betervezett elcsendesedéseink 
néha egy beszélgetésbe torkollnak, mikor rég nem látott ismerősünk 
kopogtat az ajtón és semmi mást, csak meghallgatást kíván. Mégis, mindig 
rá kell szánnunk magunkat, hogy életünk része legyen a csendes 
visszavonulás, még ha nem is sikerül mindig.
A nagy liturgikus, Romano Guardini gondolatait hívtam segítségül:
"Többen mentünk át egy tájon és beszélgettünk. Akaratlanul is a földet 
néztük, hogy szilárdan kézben tartsuk gondolatainkat. Köröskörül zengett 
minden, fújt a szél és messze elnyúltak a mezők. A fák magasak voltak, 
és fölöttünk feszült az ég. De mi ebből nem hallottunk és nem láttunk 
semmit. Ám amikor az ember egyedül megy, akkor kinyílik a szeme és a 
szíve. Színeket lát és formákat, és érzi a vidék minden gazdagságát... 
Csak a hallgatás nyitja meg az ember fülét az állatok, a fák, a hegyek 
és a felhők belső hangjaira. A természet néma marad annak számára, aki 
mindig beszél... Csak az hallja meg Istent, aki tud hallgatni. Ez a 
nekünk szóló halk hang mondja meg, mi az értelme ennek a 
szerencsétlenségnek, annak a jó órának, egy találkozásnak, a dolgok 
összeesésének. Ez a halk hang int és figyelmeztet - de az, aki mindig 
beszél, nem hallja meg."
Teremts csendet alkalmanként önmagadban, hogy megismerd jobban a téged 
szerető Istent.

(Botond testvér, pálos)