[Magveto] 2001. 10. 29.

[Dozsa Istvan]

2001. október 29.
(Róm 8,12-17)
Lk 13,10-17

Ismert mű a Lóci óriás lesz (elérhető pl. http://www.bdeg.sopron.hu/bdeg/archiv/harang999/cikk3.html). Egy kisgyereknek lehet fölülről utasításokat adni, de valahogy más a kép, ha leülünk mellé a szőnyegre játszani. Egy meggörnyedt asszony csak egy töredékét láthatja annak a horizontnak, ami a mi szemünk számára természetes. Ahhoz, hogy valakinek a szemét láthassa, felfelé kell néznie. Környezete pedig lenéz rá... (Abban a korban le is nézi, mert asszony, mert démonok lakják). Ha igazán kapcsolatba akar valaki lépni ezzel az asszonnyal, egy szintre kell kerülnie vele. Jézus biztosan lehajolt hozzá egy kicsit, hogy a szemébe nézzen - aztán újra egy szintre kerültek, de már egyenesen állva. 

A Nyomorultakban a püspök asztalhoz ülteti a volt gályarabot, vetett ágyat biztosít neki éjjelre. Uramnak szólítja, és nem tegezi le, mint ahogy az ilyet szokás volt (volt?). Befogadja azt, akit mindenki elutasított, és a másik végre embernek érezhette magát. Sokszor kis dolog is elég - egy szó, egy mosoly - hogy valaki mellettem újra ember lehessen. 

Jézus megszegi a szombatot - ugyanakkor Ő tartja meg igazán. Tudja, hogy az ünnep lényege nem a szabályok betartása. Azon a napon Izrael az Egyiptomból való szabadulást (is) ünnepelte - és Jézus lehetőséget teremt az egyéni szabadulás megtapasztalására. 

Mi keresztények hagyjuk-e magunkat megszabadítani, vagy még vasárnap is folyton görcsölünk, nem tudván élvezni a pihenést? Tudunk-e egyáltalán pihenni?
Az evangéliumi történet tanúsága szerint arra való az ünnep, hogy legyen időnk a másik emberre, legyen alkalmunk nemcsak látni, hanem meglátni a másikat - és a magunk számára elfogadni a szabadítást.

Bangó M. Klára
kalocsai iskolanővér