[Magveto] 2001. 10. 17.

[Babos Tamás]

Október 17
Róm 2, 1-11
Lk 11, 42-46

"Nincs hát számodra mentség, bárki vagy is, te ember, aki ítélkezel. Mert
amikor mást elítélsz, magadat marasztalod el..." (Róm 2, 1)
"Jaj nektek, farizeusok, mert tízedet adtok mindenből... de semmibe veszitek
az igazságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad
elhagyni." (Lk 11, 42)

A mai evangéliumi részletben mondhatnánk úgy is, hogy Krisztus kitör a
képmutatás ellen. Csak úgy peregnek az egymást követő elmarasztalások. A
farizeus tisztogatja a tál külsejét, de belül kapzsi és gonosz. Szeret
megfelelni a törvények követéléseinek, de semmibe veszik Isten szeretetét és
az igazságot. Felszabdalja minden idejét: "ezt meg kell tenni, azt nem
szabad elhagyni"; szabályt szabályra, megszokást megszokásra halmoz.
Mondhatjuk úgy is, hogy rabja saját maga világképének és félelmeinek.
Menekül a kreativitástól és mindentől, ami kimozdíthatná megszokott, monoton
életviteléből. Kompenzáló tényezők sokasága veszi körül, és egyéniségét
állandóan címekkel kell kívülről megtoldja (Szeretitek a főhelyeket a
zsinagógákban és a köszöntéseket a piacokon). Krisztus egy nagyon veszélyes
képet is alkalmaz: "olyanok vagytok, mint a beomlott sírok: az emberek
fölöttük járnak és nem is sejtik".
Tévedés lenne azt gondolni, hogy a "farizeus" már régen a múlté és a
kereszténység túlszárnyalta ezt a típus-embert. A "farizeus" ma, épp úgy
mint Krisztus idejében, megtalálható. Nagyjából ugyanolyan
karakterisztikákkal, mint ahogy azt a mai evangéliumban olvashatjuk.
"Maszkot a maszkra" - idézhetném Shakespeare szavait. A "farizeus" kifele él
és eredeti lényét eltakarja, vagyis önmagával meghasonlott. Lényeg az, ami
kifelé elkápráztatja a szemet, és eltereli a figyelmet a valós "háttértől".
A "farizeus" nem keresztény, mint ahogy annak idején sem volt igazi
izraelita. Legfeljebb csak kereszténynek teteti magát. Egyfelől kapzsi,
másfelől áhítatos. Ez a kettő egymással sehogy sem fér össze. Léte vagy
beválthatatlanul megdagadt szavakhoz, vagy cselekvéshóborthoz vezet. A
keresztény a megváltott ember örömét élvezi és kisebb dolga is nagyobb
annál, hogy Isten nevében szerepet játszódjon. A keresztény ember létét a
hittől és a jócselekedetektől teszi függővé. Aki a hitet és a
jócselekedeteket egymástól elválasztja, az eltévedt. A "farizeus" leszakítja
a hitet a jócselekedetektől. Így lehetővé vált, hogy hatalmas arányokra
puffadt szavak támadhassanak, amelyeket már senkinek esze ágában sincs
beváltani, sőt azokat beváltani nem is lehet (Hamvas Béla). A megdagadt, de
belül üres és realizálhatatlan szavakból keletkezett az idealizmus, amely
semmiképpen nem lehet a keresztény ember létezésének alapja.
A "farizeus" ma is létezik és idealizmust gyárt, megvalósulásának
lehetőségére való tekintett nélkül. Hogy az eszmék megvalósítását kötelezővé
tegye, súrolja a rémuralom lehetőségét (például keresztre szegezteti az
igazat). "Jaj nektek, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terhet
raktok, de magatok egy újjal sem mozdítjátok a terhet" (Lk 11, 46).
A keresztény ember igent mond tulajdon sorsára, és próbálja szavait,
gondolatait és cselekedeteit egységbe hangolni. Kilóg a "farizeusok" közül.
A mai evangélium egy örökérvényű igazságot húz alá nyomatékosan. Tanulhatunk
belőle.

Szakács Ferenc Sándor