[Magveto] 2001. 05. 23.

[Babos Tamás]

2 Kor 12, 1-10

Mt 6, 24-34




"De hogy a kinyilatkoztatások nagyszerűsége önhitté ne tegyen, tövist kaptam
a testembe, a sátán angyalát, hogy szüntelenül zaklasson s el ne bízzam
magamat." (2 Kor 12, 7)

"Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyűlöli az egyiket és szereti a
másikat, vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok
Istennek és a mamonnak." (Mt 6, 24)




A két olvasmány egy érdekes képsort indít el. Az elsőből kiderül, hogy még a
"kinyilatkoztatások" is önhitté tehetik az embert. Az elbizakodás a becsvágy
éltető gyökere. Az "igazság" birtoklása veszélyes állítás. Az ember
felhatalmazva érezheti magát a "tévelygők" feletti uralomra. A túlzott
elragadtatások megfosztják az embert a józan ítélőképességétől.

A mai ember szereti, ha túldicsérik: sütkérezik a dicséretek kétes özönében.
Az egészséges önértékelés megszűnik, az egyetlen viszonyítási pont az "én".
Istenkép, vallás, mások fölényének a reális elismerése csak zavaró
körülmény, hisz a kritika és a humanista szempontok gátolják az ego
terjeszkedését.

"Ám óvakodom attól, hogy valaki többre becsüljön annál, amit rajtam lát vagy
tőlem hall." (2 Kor 12, 6). Ritkán fordul elő ez az életlogika. Óvakodni
saját énje túllicitálásától kevés ember szokott. Hisz a "karrier", "anyagi
előnyök" sokszor az emberre kivetített képtől függnek. "Ami magas, az után
ne kapaszkodj" - írta már Szt. Tamás. Ha túl magasra törsz, anélkül, hogy
képességeiddel felérd "pozíciódat" egy frusztrált emberré válsz, akinek első
és legfontosabb feladata az, hogy bebizonyítsa a lehetetlent: saját
kompetenciáját. Az olvasmány ledöbbentően fejetetejére állítja a mai
értékrendszert: "magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem.".
Pedig a "normál" gondolkodás szerint a gyöngeséget el kell rejteni, szőnyeg
alá kell seperni. Milyen buta logikát hirdet ez a Szentírás! A
gyöngeségekkel nem lehet dicsekedni, a gyöngeségeket nem lehet elfogadni, a
gyöngeségeket meg kell tagadni!

De a Szentírás még ezen is tovább lép: "az erő a gyöngeségedben nyilvánul
meg". Mindaz, amit elfogadsz korlátnak, nem gyengít, hanem annál inkább
erősít téged: életed nem lesz a meg-nem-érdemelt dolgokhoz való
ragaszkodások fellegvára. C. G. Jung hangsúlyozza, hogy a legtöbb neurózis,
életkrízis és depresszió az önismeret hiányából és a túlzott "kapaszkodási"
mániából keletkezik. A pszichikus energiák nagy része egy dolognak a
leküzdésére és álcázására fordul: "nem felelek meg a feladatomnak". Ha pedig
nem felelek meg a feladatomnak, akkor dicsekedni kell. Be kell bizonyítani
szavakkal azt, amit tettekkel úgysem lehet indokolni. Inkompetencia,
féltékenység, árulás, harag, rejtett ellenszenv, ki-kitörő agresszió az
eredménye az ilyen beállítódásnak.

Az evangélium aláhúzza mindezt. Nem lehet két úrnak szolgálni: vagy
kompetens az ember és akkor tetteivel bizonyítja feladatkörének a
beteljesítését, vagy nem kompetens és akkor dicsekszik "eredményeivel". De
mivel érzi, hogy ingoványon áll, aggódik a "holnap" miatt. Teljesen be kell
biztosítsa helyzetét: likvidálni a kompetensebbeket, híresztelni az
"eredményeket", aggódni a holnap miatt. mert talán valaki csak rájön a
valóságra.

Két "úr" lakózik az emberben: a becsvágy és az őszinteség. A becsvágy a
csődbe juttat, még akkor is, "ha az ember az egész világot megnyeri".
Abszolút igazságot híresztel. Az őszinteség önismeretre vezet és kreatívan
kezeli az egyén pszichikus tartalékait. Elfogadja korlátait. "Miért aggódtok
a holnapért?. Elég a mának a maga baja".


Szakács Ferenc Sándor