[Magveto] 2001. 06. 30.

[Dozsa Istvan]

Június 30.

Ter 18, 1-15
Mt 8, 5-17


"Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat" (Ter 18, 3)
"... az ország fiait pedig kivetik a sötétségre." (Mt 8, 12)

A mai olvasmányok összekötik a Szentírás két, egymástól időben távol eső, pontját. A Teremtés könyve Ábrahám esetéről számol be, míg az evangélium a százados történetét mutatja be. Az időn kívül a két személy egymással összekötődik. Sorsuk Istennel való élményük miatt egy. Mindketten találkoznak Teremtőjükkel és minkettőjük életében, ezen a találkozáson keresztül, egy radikális változás áll be. Istennel nem lehet csak úgy "egyszerűen" találkozni. Akit Isten megérint, annak az élete megváltozik. Nem kell itt semmiféle kivételezésre gondolni. Ábrahám prototípusa az ószövetségi istenfélő embernek, míg a százados az újszövetségi keresztény prototípusává válik. A csoda mindkét esetben megtalálható. Sárának, öreg kora ellenére, gyereket ígérnek; a százados pedig egészségesen kapja vissza beteg szolgáját.
Az Istennel való találkozás, a csoda, a radikális életváltozás szorosan összekötődik az illető egyén személyiségével, nyíltságával, bátorságával, humanizmusával. A "csoda" nem pottyan az égből, sőt, ha a megszólított egyének barátságtalanul visszautasítják az isteni közeledést, akkor be sem következett volna. Isten egyik esetben sem agresszív. Az ember fel kell fedezze közeledési szándékát és lélekjelenléte meg kell feleljen a pillanat elvárásainak. Ábrahám barátságosan befogadja a vándorokat és nem kicsinyes, amikor megvedégelésükről van szó. Humanizmusa az ismeretlen emberek irányába kreatívan megnyilatkozik. Egy zárt, morcos, kicsinyes és korlátolt felfogású emberrel mindez nem történt volna meg. Ugyanez van az evangélium soraiban is elrejtve. A százados szolgája életét akarja megmenteni. Nem mindegy neki, hogy szolgája szenved, vagy egészséges. Humanizmusa cselekedetre készteti: hisz abban, hogy az Emberfia meggyógyítja beteg barátját. A reakció nem késik: "Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet". A gyógyulást az ember akarta és kezdeményezte, Isten beteljesítette. Erős szimbolikus kép ez, lehetetlen figyelmen kívül hagyni.
Isten belépik az emberi immanenciába, de egyetlen egyszer sem cselekszik agresszíven, az emberi akarat ellen. Az ember fel kell ismerje Teremtője szándékát és nyíltan kell vállalja a kapcsolatot vele. Ez a kapcsolat nem automatikus és nem kötelező: "Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országába, az ország fiait pedig kivetik a sötétségre"... A mondat vészjósló. A hitnélküli kereszténység nem kereszténység többé. A hitnélküli keresztény nem keresztény többé. A hit rugalmas és tettekben nyilvánul meg, és nem holmi kicsinyes veszekedésekben; dogmarendszerek, szabálykódexek szappanbuborék védelmében. Isten tagadásánál már csak Isten bizonygatása értelmetlenebb dolog. A hit élő és Istent keresi. A hit Ábrahám személyében és a "pogány" százados viselkedésében ölt látható alakot. Tanulhatunk tőlük...

Szakács Ferenc Sándor