[Magveto] 2001. 06. 08.

[Dozsa Istvan]

2001. június 8.
Tób 11, 5-17
Mk 12, 35-37


"ťLátlak, fiam, szemem fénye!Ť" (Tób 11, 14)
"-Hogyan állíthatják az írástudók, hogy a Messiás Dávid fia?" (Mk 12, 35b)


A mai evangéliumban Krisztus újra az írástudók ellen beszél. Az Ószövetséget idézve otthonosan mozog ellenfelei felségvizein. A megfordított logikát a tömeg is megérti és "örömest hallgatta őt" (Mk 12, 37). Újra a szabályhoz nyúlt, újra az írások körül forgolódik. Pedig már szépen az értésére adták, hogy ezt többé ne tegye. Az írások az írástudóké és egy jött-ment ácsfia nem értelmezheti kény-kedve szerint. "Lábad alá alázom zsámolyul minden ellenséged" - idézi Jézus az Ószövetséget. Dávid egy felvilágosult ember látszatát kelti az idézet szakaszból. Nem akad fenn az idő értelmezésén. Istennek szüksége van egy családfára, hogy az emberi immanenciába beléphessen. De azért ő a kezdet és a vég, az emberi létezés alfa és ómegája marad. Belépik a történelembe Dávid fiaként és mégsem Dávidnak a fia.
A fiú szó a héber hagyományban nagy horderővel bír. A fiú vérhez kötődik és a jövő szimbóluma. Fiú nélkül nincsen jövő és nincs remény. Tóbiás az olvasmányban visszakapja szeme világát és első reakciója, hogy örvend annak, hogy fiát újra láthatja. A fiú az apa szeme fénye. A Messiás viszont nemcsak Dávid fia. A Messiás nem az írástudók logikája szerinti fiú. Ő az emberiség fia, az egész emberiség jövője, az egész emberiség reménye. Ő, Dávid családjából származik ugyan, de küldetése univerzális jellegű. Létrehozza az emberiség állam fölötti, nép fölötti, osztály fölötti, vallás fölötti egységét a szabadság jegyében. Meghozza az egyes személy szabadságát és beleépíti az egyént a megváltott emberiségbe. Ez a küldetése kiemeli "családjából" és Isten fiának öntudatára ébreszti. A Messiás Isten fia, "Isten szeme fénye", az emberiség reménye.
Küldetéstudata felismerésével az egyén túllépi emberi kötelékeit és az "én" redukált környezetét. A fiú a család reménysége lesz, a család a nemzet gyöngyszeme, a nemzet pedig az emberiség reménye. Az alkotás mindig meghozza gyümölcsét az egész emberiségre nézve. Az egyes egyéneket, mint egymástól szeparált és izolált tagokat felfogni téves. Az egymástól izolált és szeparált tagoknak küldetéstudatuk nemigen van. Ez a modern korban az én-kultuszt eredményezi. A Messiás nem a én-kultusz példaképe, hanem küldetéstudatát elvállaló ember prototípusa. Így Dávid fia nemcsak Dávid fia, hanem az egész emberiség reménysége. Eléggé nehéz logika, de nem lehetetlen megérteni.

Szakács Ferenc Sándor