[Magveto] 2000. 05. 17.

[Dozsa Istvan]

Május 17.
Jn. 12, 44-50

"Világosságul  jöttem a  világba, hogy  aki hisz  bennem, ne  maradjon 
sötétségben." (Jn. 12, 46)
János evangéliuma  12. fejezetének  a befejező része  Krisztus korának 
hitetlenségére  tér  ki.  Az   evangélista,  Izajás  prófétát  idézve, 
kihangsúlyozza a szomorú valóságot:  az emberek szemüket elvakították, 
szívüket  megkeményítették; nem  voltak hajlandók  látni szemükkel  és 
érteni  szívükkel, hogy  nehogy  megtérjenek.  Krisztus, szavainak  és 
tetteinek   hitelességével,   egy   erős   ellen-hatást   váltott   ki 
kortársainak körében.  Gondolatainak, szavainak és  cselekedeteinek az 
egysége nem hatotta meg a demagóg, felülről manipulált tömeget. Inkább 
a  sztereotipikus és  irracionális "hitet"  választják. Hiába  az írás 
magyarázata,  hiába   a  csodák   sorozata,  hiába   Isten  autentikus 
tanúságtétele:   az  emberek   megkeményítik  szívüket.   A  félelmeik 
erősebbnek bizonyulnak értelmüknél  és érzelmeiknél. Inkább választják 
a "sötétséget", mert a "sötétségben" nem kell gondolkodni, még kevésbé  
kell érvelni.
A szabályokra és képmutatásra épülő vallási-rendszer csődje ez.
"Világosságul  jöttem a  világba, hogy  aki hisz  bennem, ne  maradjon 
sötétségben." (Jn. 12, 46)
János  evangélista felhívja  figyelmünket arra,  hogy még  a főemberek 
közül  is  többen  akadtak,  akik   hittek  titokban  Jézusban,  de  a 
farizeusok   miatt  nem   vallották   be,  nehogy   kizárják  őket   a 
zsinagógából.  "Többre tartották  az  emberek  megbecsülését, mint  az 
Isten dicsőségét" (Jn. 12, 43).
A félelmeiktől  megbénított emberek között, Krisztus  teljesen egyedül 
állt   ellenségével  szemben,   egyéniségének   teljes  és   tökéletes 
ellentétével,  a "farizeussal".  Vele szemben  hiába minden  érvelése, 
hiába  a  hiteles  tanúságtétele Istenről:  még  mielőtt  megszólalna, 
mielőtt cselekedne, már el van ítélve.  A "farizeusnak" nem kell az az 
Isten, aki a  világba inkarnálódik. Nem kell neki  a "világosság", nem 
kellenek az új információk.  Mindezek veszélybe sodorhatják társadalmi 
helyzetét,  amihez immár  kézzel-körömmel  ragaszkodik. A  sötétségben 
tündöklő "világosság", az új információk, leépíthetik a tömeg homályos 
felfogását  és  sztereotipikus  világszemléletét.  A  tömeg  butasága, 
viszont az ő hatalmának a bázisa. Ezt a bázist nem akarja elveszíteni. 
Ezt a bázist nem szabad elveszíteni...
"Világosságul  jöttem a  világba, hogy  aki hisz  bennem, ne  maradjon 
sötétségben." (Jn. 12, 46)
Krisztus nem kételkedik küldetésének a lehetetlenségében. Ő jól tudja, 
hogy  mi   lakozik  az  emberben,  ismerte   a  tömegszellem  felülről 
irányított   destruktív  dimenzióit,   ismerte  a   "farizeus"  utolsó 
kártyáját:  a  "sötétséget".  ("...nem   szorult  rá,  hogy  bárki  is 
felvilágosítsa az emberről.  Tudta, mi lakik az emberben."  Jn. 2, 25) 
De  a  hegyre  épített  várost   lehetetlen  elrejteni  és  az  egyéni 
meggyőződésből  származó  hitet  lehetetlen elpusztítani.  A  felülről 
rendszerezett  és  szabályainak  örvényébe  belefulladó  képmutató-hit 
helyett Jézus valami egészen  mást ajánl: a cselekedetekre támaszkodó, 
önmagának nem ellentmondó hitet;  a gondolatok, szavak és cselekedetek 
egységéből származó hitelességet.
Ez az a világosság, amely világít a sötétségben, és amelyet lehetetlen 
véka  alá   rejteni.  Ez  az   a  világosság,  amelyre   minden  ember 
születésétől fogva  meghívást kapott.  Ez az  a világosság,  amely egy 
szélsőséges    szubjektivizmusban,    privatizációban,    egoizmusban, 
sztereotipikus    világnézetek    "sötétségeben"    és    életstílusok 
kísérletezésének   örvényében   agonizáló  posztmodern   társadalomban 
hívatott világítani.