[Magveto] 2000.05.07.

[Dozsa Istvan]

Lk 24,35-48

Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel
a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és
köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Ijedtükben és félelmükben azt vélték,
hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: "Miért ijedtetek meg, s
miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok.
Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint
látjátok, nekem van." Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben
még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: "Van
itt valami ennivalótok?" Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük
láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: "Ezeket mondtam nektek,
amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam
Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak." Ekkor megnyitotta
értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s így folytatta: "Meg van írva, hogy
a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból.
Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől
kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek.

Elmélkedés gyanánt, a mai evangéliumi részlet alapján szemügyre vehetjük
Jézus tanítványainak jellemzőit. Ahogy ezeket egyenként - ha még csak
felsoroljuk is őket - nyomban halljuk és szembesülünk azokkal a vádakkal és
megnemértésekkel is, melyek a Mester követőit egyénenként is, de
intézményesen is éri. Pedig ebben az evangéliumi részben nem sok minden van:
a tanítványok csoportjáról, a békéről, szellemről, az ember test-csont
valóságáról, és ami itt Jézus tanítványait elfogja, a kételyről. Ezekben az
elemekben visszacsillan mindaz, amire az ember mindentől függetlenül is
törekszik, akár hívő akár pedig nem hívő is legyen: az emberi közösség
meghittségére, a lélek nyugalmára, önmaga teljességére, és ami fontos, az
élet és a lelkiismeret bizonyosságaira.

Az evangéliumi idézet két csoportot állít elénk: az egyik csoport a
visszatért emmauszi tanítványok, a másik csoport az apostoli kollégium. Az
emmmausziak elbeszélik, hogy "mi történt az úton", az apostolok pedig ott
vannak Jézus körül és "kétség" van bennük, de tapasztalják és közösségben
vannak a "Testtel". Nekem úgy tűnik az egyházban mindkétféle tapasztalat
folyamatosan él és hat, talán az egyház két arcáról beszélhetünk. Az egyik
az egzisztenciális tapasztalat szava, azoké, akik valóban már megtettek egy
hosszú utat az Úrral és elbeszélik, hogy hogyan "ismerték fel" és talán ezek
szíve valóban lángolóvá lett ezen a felismerésen keresztül. A másik arcvonás
is valódi közösségből nő ki, de ebben ott van a "kétség", a keresésé, és az
újratalálás a pillanatnyi helyes útválasztásé. Ez a csapat az idők jeleinek
is meg akar felelni. Ők kihívásnak érzik azt a pillanatot, hogy ahogy
"egyszer csak" megjelent Jézus a tanítványok között, úgy a világban amikor
éppen megjelenik "egyszer csak" valami, akkor ott akarnak lenni és a
megjelenő valóságot meg akarják szentelni, vagy éppen a testvéreket
megerősíteni és védeni, ha az megjelenő elem nem krisztusi. Az evangéliumban
azonban ez két csoport egymásra talál, ők együtt jelentik a tanítványok
közösségét.

Ezzel szemben sokszor haljuk: az egyház naiv nincs élettapasztalata
(semmilyen utat sem járt be), vagy ugyanaz a vád, az egyház naiv, mert nincs
az emberről és emberi kétségről tapasztalata és ezért nem képes segíteni az
embernek.

A mai evangélium pedig két síkon is egyértelmű: az emmausziak
megtapasztalják az úton Jézus test-vér valóságát a kenyértörésben (durván:
szimbolikusan), és ez ugyanolyan erős tapasztalat, mint amit a Jézus körül
álló kereső-kételkedő apostolok tapasztalata.

A zárszava pedig egyszerű: Ti tanúi vagytok ezeknek.

Takács Gábor (2000)