[Magveto] (no subject)

[Dozsa Istvan]

From: idozsa at katolikus.hu
To: magveto at katolikus.hu
Subject: 2000. 02. 27.
MIME-Version: 1.0
Content-Type: text/plain; charset="iso-8859-1"
Content-Transfer-Encoding: 8bit


Február 27-i mag "Kiviszem népemet a pusztába" (Oz 2,16)

    A puszta kétféle arcot mutat. Egyrészt a félelem helye és a zord
magányosság földje (vö. Mtörv 32,10), kiaszott vidék, ahol nem terem
semmi (Iz), lelki életünk száraz, üres, szenvedéses időszaka, amit
legszívesebben elkerülnénk.
   És most mit hallunk az Úrtól? "Kiviszem népemet", "s a szívére
beszélek". Másutt: "körülvette és tanítgatta, és mint a szeme fényét úgy
őrizte" népét a pusztában (Mtörv 32,10). Ha az Isten az, aki kivisz, akkor a
puszta már nem is olyan puszta, hiszen velem van a Vőlegény, ha nem is
mindig érzékelem, de hiszem.
   A zsidók is negyven éven át vándoroltak a pusztában, holott az ígéret
földjét két hét intenzív gyaloglással elérhették volna. Szükségük volt arra,
hogy Isten szeretetének tüzében megtisztuljanak, és megerősödjenek  hitben,
bizalomban és hűségben. Jézus életének is jelentős eseménye, amikor a Lélek
kiviszi a pusztába, miért utasítom el hát magamtól ezt a próbatételt? Hiszen
a Lélek által az élő szív lapjaira írt üzenet az, ami igazán gazdagít engem,
és rajtam keresztül másokat is. Az így átszenvedett tapasztalat az
örökkévalóságban is olvasható lesz majd. A szerzetesség története is a
pusztai kaland felvállalásával kezdődött!
   Kérlek Uram, adj hitet, hogy az én sivatagom is virágba fog borulni!

                                                           Anna