[Magveto] 2000. 04. 21.

[Dozsa Istvan]

2000. április 21. Nagypéntek

     Amikor  az  ember Istennel  találkozik,  mindig valamilyen 
fényességet  lát. Sőt, amikor  Mózes lejön a hegyről,  még az ő 
arcát   is   el   kell  takarni,   mert   "átvett"   az  isteni 
fényességéből.
     Az  Újszövetségben,  a  Tábor-hegyi  jelenetben  is  Jézus 
elváltozik  színében, és  fehéren  fénylik, mint  a hó.  Sőt, a 
feltámadáskor,  az őrök is nagy  fényességet láttak az angyalok 
"kőhengerítő  munkája" közben.  Az Istennel,  az istenivel való 
találkozás ilyen "megvilágosító" erejű.
    De ma, Nagypénteken, más a helyzet. Ma "A fényes Isten-arcot 
vér, s fájdalom fedi".  Nem változott meg,  csak egy rövid ideig 
elfedi fényességét a mi sötét, fekete bűneink következménye. 
     Ennyire szeretett  Ő, az  Isten. Nem elég,  hogy megalázta 
magát  és  emberré  lett,  hogy  megismerjem  az igazi,  Istent 
szerető emberi életet, ráadásul még - bűntelenül(!) - magára is 
vállalta  bűneimet. Ezek  miatt  nem látni  ma a  fényes Isten-
arcot. Micsoda áldozatos, szerető tanítás ez!
     Amikor  ma  felhangzik a  felszólítás,  hogy "Jöjjetek hát 
keresztények,  hódolattal  hajtsunk  térdet",  kérni  fogom  az 
Urat, hogy ha már saját képére és hasonlatosságára megteremtett 
azért, hogy  egy örökkévalóságon át Vele éljek, - és mint Mózes 
arca,  az én arcom  is ragyogjon -,  segítsen kegyelmével, hogy 
életem "véres és fájdalmas" perceiben se feledkezzem meg  arról, 
hogy "fényes-arcúnak" lettem megteremtve. 

O. R.