[Napi e-vangelium] 2017-04-14

[Evangélium365]

   2017. április 14. – Nagypéntek

   Abban az időben Jézus kiment  tanítványaival a Kedron völgyén túlra,  ahol
   egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
   aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás  kapott
   egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
   kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
   tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük:  „Kit
   kerestek?” Azok  ezt  válaszolták: „A  názáreti  Jézust.” Jézus  erre  így
   szólt: „Én vagyok.“  Júdás is  ott volt  köztük, aki  elárulta. Mikor  azt
   mondta nekik:  „Én vagyok”,  meghátráltak és  a földre  estek. Ezért  újra
   megkérdezte tőlük:  „Kit  kerestek?”  Azok ezt  válaszolták:  „A  názáreti
   Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam  már, hogy én vagyok. Ha  tehát
   engem kerestek, engedjétek  el ezeket!” Így  beteljesedett, amit  korábban
   megmondott: „Senkit sem  veszítettem el azok  közül, akiket nekem  adtál.”
   Simon Péternél volt egy  kard. Kirántotta, és  a főpap szolgájára  sújtott
   vele: levágta a  jobb fülét.  A szolgának Malkusz  volt a  neve. De  Jézus
   rászólt Péterre:  „Tedd vissza  hüvelyébe kardodat!  Ne igyam  ki talán  a
   kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
   Ekkor a  csapat,  az  ezredes  és a  zsidó  szolgák  elfogták  Jézust,  és
   megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert  ő apósa volt Kaifásnak,  aki
   abban az évben főpap volt. Ő adta  a zsidóknak azt a tanácsot, hogy  jobb,
   ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány  követte
   Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
   a főpap  udvarába,  Péter  meg  kint várakozott  a  kapu  előtt.  A  másik
   tanítvány, aki  ismerőse  volt a  főpapnak,  visszajött, szólt  a  kapuban
   őrködő  lánynak,  és  bevitte  Pétert.   A  kaput  őrző  szolgáló   közben
   megjegyezte: „Talán te is ennek az  embernek a tanítványai közül vagy?”  Ő
   azt felelte: „Nem vagyok!”  Mivel hideg volt, a  szolgák és a  fegyveresek
   tüzet  raktak,  hogy  fölmelegedjenek.  Péter  is  köztük  álldogált,   és
   melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
   Jézus ezt  válaszolta neki:  „Én a  világhoz nyíltan  beszéltem. Mindig  a
   zsinagógákban és a templomban  tanítottam, ahova minden zsidónak  bejárása
   van. Titokban  nem  mondtam  semmit. Miért  kérdezel  hát  engem?  Kérdezd
   azokat, akik  hallották,  amit  beszéltem.  Íme,  ők  tudják,  hogy  miket
   mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és  így
   szólt: „Így  felelsz  a főpapnak?”  Jézus  ezt mondta  neki:  „Ha  rosszul
   szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?”
   Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
   Simon Péter még mindig  ott állt, és  melegedett. Újra megkérdezték  tőle:
   „Talán te is az ő tanítványai közül  vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!”  A
   főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
   megjegyezte: „Nem  téged láttalak  én  a kertben  ővele?” De  Péter  ismét
   tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
   Kaifástól tehát elvezették  Jézust a helytartóságra.  Kora reggel volt.  A
   zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak,  és
   elkölthessék a  húsvéti  bárányt.  Ezért  Pilátus  jött  ki  hozzájuk,  és
   megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha  nem
   volna gonosztevő,  nem adtuk  volna  őt a  kezedbe!” Pilátus  ezt  mondta:
   „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte  ti a saját törvényetek szerint!”  A
   zsidók ezt válaszolták  neki: „Nekünk  senkit sem  szabad megölnünk!”  Így
   beteljesedett,  amit  Jézus  arról  mondott,  hogy  milyen  halállal   fog
   meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
   megkérdezte tőle:  „Te  vagy-e a  zsidók  királya?” Jézus  így  válaszolt:
   „Magadtól mondod  ezt,  vagy  mások  mondták  neked  rólam?”  Pilátus  ezt
   felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját  néped és a főpapok adtak a  kezembe.
   Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt:  „Az én országom nem ebből a  világból
   való. Ha ebből  a világból  volna az országom,  szolgáim harcra  kelnének,
   hogy ne  kerüljek a  zsidók kezére.  De az  én országom  nem innét  való.”
   Pilátus megkérdezte: „Tehát  király vagy?” Jézus  így felelt: „Te  mondod,
   hogy király vagyok.  Én arra születtem,  és azért jöttem  a világba,  hogy
   tanúságot tegyek  az igazságról.  Aki  az igazságból  való, az  hallgat  a
   szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus
   újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem  találok
   benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon  bocsássak.
   Akarjátok-e, hogy  elbocsássam  nektek a  zsidók  királyát?” De  ők  ismét
   kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.
   Ekkor  Pilátus  fogta  Jézust,  és  megostoroztatta.  A  katonák  tövisből
   koszorút fontak, a fejére tették,  és bíborszínű köntöst adtak rá.  Azután
   eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És  közben
   arcul verték. Pilátus  ezután újra  kiment, és így  szólt hozzájuk:  „Íme,
   elétek vezetem őt, hogy megtudjátok:  nem találok benne semmi vétket.”  És
   kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme,
   az ember!”  A  főpapok  és  a szolgák,  mihelyt  meglátták  őt,  kiáltozni
   kezdtek:  „Feszítsd  meg!  Feszítsd   meg!”  Pilátus  azt  mondta   nekik:
   „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre,  mert én semmi vétket sem  találok
   benne!” De a  zsidók ezt felelték:  „Nekünk törvényünk van,  és a  törvény
   szerint meg kell  halnia, mert  Isten fiává tette  magát!” Amikor  Pilátus
   meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra
   megkérdezte Jézust:  „Honnan  való  vagy?” De  Jézus  nem  válaszolt  neki
   semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod,
   hogy  hatalmam   van   arra,   hogy  megfeszítselek,   vagy   arra,   hogy
   elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem,
   ha onnan  felülről nem  kaptad volna.  Ezért annak,  aki engem  a  kezedbe
   adott, nagyobb a bűne.”
   Ettől fogva Pilátus  azon volt,  hogy szabadon bocsássa  Jézust. A  zsidók
   azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
   Mert mindaz,  aki királlyá  teszi magát,  ellene szegül  a császárnak.”  E
   szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói  székbe
   ült a  kövezett  udvaron, amelyet  héberül  Gabbatának hívnak.  A  húsvéti
   készület napja volt, a hatodik óra  körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme,  a
   királyotok!” De azok  így kiáltoztak:  „El vele, el  vele! Feszítsd  meg!”
   Pilátus megkérdezte: „Keresztre  feszíttessem a  királyotokat?” A  főpapok
   azonban  ezt   felelték:   „Nincs  királyunk,   csak   császárunk!”   Erre
   kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
   Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem  ért
   az úgynevezett Koponyák  helyére, amelyet héberül  Golgotának hívnak.  Ott
   keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
   meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette.  Ez
   volt ráírva:  „A názáreti  Jézus,  a zsidók  királya.” A  feliratot  sokan
   olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
   volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
   kérték Pilátust: „Ne  azt írd: A  zsidók királya hanem  ahogy ő mondta:  A
   zsidók királya  vagyok”.  Pilátus  azonban ezt  válaszolta:  „Amit  írtam,
   megírtam.”
   A katonák pedig,  miután Jézust  keresztre feszítették,  fogták a  ruháit,
   négyfelé osztották,  mindegyik  katonának  egy  részt.  Azután  a  köntöse
   következett. A  köntös  varratlan volt,  egy  darabból szabva,  ezért  így
   szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
   legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között  ruháimat,
   s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.
   Jézus keresztje mellett  ott állt anyja,  anyjának nővére, Mária,  Kleofás
   felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus  látta, hogy ott áll anyja és  a
   tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te  fiad!”
   Azután a tanítványhoz  szólt: „Íme,  a te  anyád!” Attól  az órától  fogva
   házába fogadta őt a tanítvány.
   Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
   szólt: „Szomjazom.” Volt  ott egy  ecettel telt  edény. Belemártottak  egy
   szivacsot, izsópra tűzték, és a  szájához emelték. Mikor Jézus  megízlelte
   az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
   A zsidók  pedig, mivel  az előkészület  napja volt,  és a  holttestek  nem
   maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a  keresztre
   feszítettek lábszárát,  és vetesse  le  őket a  keresztről. Az  a  szombat
   ugyanis nagy  ünnep  volt.  Elmentek  tehát  a  katonák,  és  megtörték  a
   lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt  fölfeszítettek.
   Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem  törték
   meg a lábszárát, hanem az  egyik katona beledöfte lándzsáját az  oldalába.
   Ekkor vér és víz folyt ki belőle.  Az tanúskodik erről, aki látta ezt,  és
   az ő  tanúságtétele  igaz. Jól  tudja  ő, hogy  igazat  mond, hogy  ti  is
   higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot
   ne törjetek benne!”  És ami az  Írás más helyén  áll: Föltekintenek  arra,
   akit keresztülszúrtak.”
   Arimateai  József,  aki  Jézus  tanítványa  volt,  bár  a  zsidóktól  való
   élelmében csak titokban, engedélyt  kért Pilátustól, hogy levehesse  Jézus
   testét. Pilátus megengedte. El  is ment, és  levette Jézus testét.  Eljött
   Nikodémus is, aki korábban egyszer  éjszaka ment Jézushoz. Hozott  mintegy
   száz font mirha-  és áloékeveréket.  Fogták Jézus  testét, és  fűszerekkel
   együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás  temetni a zsidóknál. Azon  a
   helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy  új
   sírbolt, ahova még nem temettek senkit.  Mivel a sír közel volt, a  zsidók
   készületi napja miatt oda temették Jézust.
   Jn 18,1-19,42

   Elmélkedés:

   Életút
   Emberi életünk, életutunk  egyik sajátossága, hogy  tartunk valahová,  van
   életcélunk. Némelyek esetében egészen  hamar kialakul a bizonyosság,  hogy
   mit szeretnének elérni életük során és fiatal koruktól kezdve ez határozza
   meg döntéseiket.  Mások  esetében homályosabb  ez  a cél,  talán  időnként
   módosul,  változik.  Mindenesetre  helyes,   ha  minél  fiatalabb   korban
   feltesszük magunknak a kérdést:  Mit szeretnénk megvalósítani az  életben,
   és mihamarabb választ is adunk rá. Nem kell akkor sem kétségbe esnünk,  ha
   ez az  életcél nem  bontakozik  ki kristálytisztán  előttünk vagy  ha  úgy
   érezzük,  hogy  életünk   céltalan  bolyongás   és  szüntelen   útkeresés.
   Gondoljunk arra, hogy az Egyiptomból  való szabadulás után az  ószövetségi
   választott nép  látszólag minden  cél nélkül  vándorol negyven  éven át  a
   pusztában, de valójában Isten vezette őket és ő tudta, hová akarja vezetni
   népét. Vándorlásuk tehát célirányos volt, akkor  is, ha ők ezt nem  látták
   be. Lehet,  hogy mi  is  keresünk, keressük  élethivatásunkat,  ugyanakkor
   higgyünk abban, hogy ebben a keresésünkben Isten vezet minket.
   Jézus élete, küldetésének tudatos vállalása és tudatos teljesítése szintén
   példa számunkra. Nagyon  érdekes, hogy  Szent Lukács  úgy állította  össze
   evangéliumát,  hogy  nyilvános  fellépésének  kezdetétől  Jézus  állandóan
   Jeruzsálem felé  halad. Mintha  csak egyetlen  utat tenne  meg  Názáretből
   Jeruzsálemig, pedig  valójában  többször  is járhatott  a  városban,  majd
   távozott  onnan.   Jeruzsálem  itt   tehát  annak   jelképe,  hogy   Jézus
   célirányosan megy  oda,  ahol küldetése  beteljesedik.  Útja során  nem  a
   véletlenek vezették és nem az  események befolyásolták, hanem mindvégig  a
   mennyei Atya  vezette. Az  Úr  tudta, hogy  küldetését az  Atyától  kapta,
   tudatosan törekedett  arra, hogy  engedelmesen megvalósítsa  azt, amit  az
   Atya kér  tőle. Igen,  még szenvedéséről  és haláláról  is tudott,  hiszen
   Jeruzsálem felé haladva  három alkalommal is  beszélt apostolainak  arról,
   hogy mi  fog rá  várni ebben  a  városban. Az  utolsó vacsorán  Jézus  már
   mindennel tisztában  van, pontosan  tudja,  hogy a  szenvedés  vállalását,
   élete feláldozását  kéri tőle  az  Atya és  ő  tudatosan teljesíti  ezt  a
   kérést. Nem a véletlen, nem az események szerencsétlen alakulása  vezetett
   az Úr kereszthalálához, hanem ő tudatosan haladt azon az úton, amelyet  az
   Atya kijelölt számára, és amely útnak utolsó szakasza a keresztút volt.
   Minden út elején,  legyen az tényleges  vagy a lelki  fejlődés útja, az  a
   vágy él  bennünk, hogy  valami jót,  igazán értelmeset  szeretnénk  tenni,
   elérni.  A  céltudatosság   azonban  nem   jelenthet  elvakultságot.   Nem
   ragaszkodhatunk megrögzötten az általunk elképzeltekhez, hanem  nyitottnak
   kell lennünk arra,  hogy a  kezdetben esetleg  helytelen céljainkat  Isten
   módosítsa.  És  engednünk  kell  azt   is,  hogy  életutunk  során   Isten
   megváltoztasson, átformáljon minket. Önmagunkat  nem mi változtatjuk  meg,
   hanem  a  feladat,   az  Istentől   kapott  küldetés   alakít  át   minket
   folyamatosan.
   Annak tudatában járjuk életutunkat, hogy aki Istent keresi élete során, az
   hozzá fog  eljutni halála  és feltámadása  után. Minden  emberi  életútnak
   akkor van értelme, ha közben és annak végén megtaláljuk Istent.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! Megvan bennünk a hajlandóság, hogy kereszthalálodat
   önmagában  szemléljük   és  ennek   következtében  tragédiaként,   negatív
   eseményként  éljük  meg.  Taníts   minket,  hogy  keresztáldozatodat   úgy
   szemléljük, mint  földi életed  betetőzését, végső  fejleményét, és  abban
   megsejtsük  a   feltámadás  fényét.   Életed,  halálod   és   feltámadásod
   megdicsőítette az  Atyát, dicsőséget  szerzett  Istennek. A  te  tökéletes
   engedelmességed, a  szenvedést és  a  halált is  vállaló  engedelmességed,
   dicsőséget szerzett az  Atyának, mert  ennek köszönhetően  valósult meg  a
   megváltás isteni terve. Urunk, hittel valljuk, hogy te vagy a  Megváltónk,
   te vagy az üdvösség közvetítője.

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://igenaptar.katolikus.hu/
    
   A mai evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20170414.mp3