[Evangelium] 2014-03-16

[Evangelium mindennap]

   2014. március 16. – Nagyböjt 2. vasárnapja

   Abban az  időben:  Jézus  maga  mellé vette  Pétert,  Jakabot  és  (ennek)
   testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott  elváltozott
   előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér
   lett, mint  a fény.  És  íme, megjelent  nekik  Mózes és  Illés:  Jézussal
   beszélgettek. Ekkor  Péter  így  szólt  Jézushoz:  „Uram,  jó  nekünk  itt
   lennünk! Ha akarod,  felállítok itt  három sátrat,  neked egyet,  Mózesnek
   egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő  borította
   be őket, és  a felhőből egy  hang hallatszott: „Ez  az én szeretett  Fiam,
   akiben kedvem  telik.  Őt  hallgassátok!” Ennek  hallatára  a  tanítványok
   földre  borultak  és  nagyon  megrémültek.  De  Jézus  odament   hozzájuk,
   megérintette őket, és ezt mondta:  „Keljetek fel, és ne féljetek!”  Amikor
   szemüket fölemelték,  nem láttak  mást, csak  Jézust egymagát.  A  hegyről
   lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg
   az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”
   Mt 17,1-9

   Elmélkedés:

   Felfelé nézünk
   Fiatalokkal  kirándulunk  a  Somló-hegyen.   A  hegy  lábához  érve   nagy
   lendülettel indulunk felfelé gyalog, mert  vonz minket a magasság.  Amikor
   felérünk, nem kívánkozunk hamar lefelé, visszafelé indulni. Jó megpihenni,
   rácsodálkozni fentről a világra. Jó messze nézni, távolba s jövőbe  látni,
   az eljövendőről  elmélkedni,  közelebb  lenni  az  éghez.  A  kilátóból  a
   horizontot figyelve  a föld  és az  ég  összeolvad, s  bár a  szemem  mást
   parancsol, értelmem  mégis megkülönbözteti,  hogy mi  van fent  és mi  van
   lent. Talán  még gyerekkorunkban  kezdtük el  e megkülönböztetést,  amikor
   pólyás gyermekként a kiságyból felnéztünk édesanyánkra. Minden jót, minden
   szeretetet,  minden  gondoskodást,   minden  biztonságot  felülről,   tőle
   vártunk, tőle  kaptunk. E  gyermeki lelkülettel  tekintünk felnőttként  is
   mindig az  ég felé,  minden jót,  szeretetet, gondviselést,  megbocsátást,
   üdvösséget Istentől várva.  Mert idővel megtanultuk,  hogy a lenti  dolgok
   alantasak, a fentiek fenségesek, s  csak a sátán törekszik összekeverni  e
   két világot, hogy összezavarjon minket. A hegyen nem csak a tér különül el
   fentre és  lentre, hanem  azt érezzük,  hogy titokzatos  módon az  idő  is
   kettéválik  mulandóra  és   örökkévalóra.  Itt  megfeledkezve   hétköznapi
   gondjainkról  és   mulandó   vágyainkról  mintha   jobban   figyelnénk   a
   maradandóra, az örökre, az el nem évülőre.
   A  második  nagyböjti  vasárnap  negyedik  kiválasztottként   csatlakozunk
   Péterhez, Jakabhoz  és  Jánoshoz,  hogy felmehessünk  Jézussal  a  hegyre.
   Felmegyünk,  mert  fenséges  dolgokat  szeretnénk  látni,  az  Úr   isteni
   dicsőségét a  színeváltozáskor. Szívünkben  érezzük a  vágyat, hogy  minél
   többet együtt kellene lennünk Jézussal, s  ez különösen is igaz a  mostani
   nagyböjti időszakra. Mondjuk ki: jó vele lenni, jó a közelében lenni,  jó,
   ha jelen van életünkben. Felmegyünk a hegyre, amely a hagyomány szerint  a
   Tábor-hegy volt,  s  onnan  felfelé  nézünk,  az  örökkévalóra  tekintünk,
   bepillantást nyerünk a mennyországba. Megértjük, hogy milyen dicsőség  vár
   Jézusra szenvedését  követően  a  feltámadás  által, s  mi  vár  ránk,  ha
   Krisztussal élünk  és halunk  meg,  amikor minket  is feltámaszt  az  örök
   életre az Atya. Néha gyengülni érezzük feltámadásba vetett hitünket,  néha
   a feltámadás reménye elhalványodik szívünkben. Az ilyen helyzetekben  erőt
   ad nekünk az élmény, az Isten-látás élménye, amelyben csak egy hegyen, egy
   lelki magaslaton részesülhetünk.
   A ma olvasott  Máté szerinti  változat ugyan  nem tesz  említést róla,  de
   Lukács evangéliumában  szerepel, hogy  Jézus a  hegyen Mózessel  és  Illés
   prófétával „az  ő  eltávozásáról beszélt,  amelyet  Jeruzsálemben  készült
   beteljesíteni” (Lk 9,31). Az  „eltávozás” alatt mindazokat az  eseményeket
   kell értenünk, amelyek  Jézussal történtek élete  utolsó napjaiban,  tehát
   szenvedésére és halálára kell gondolnunk.  A mi Urunk tehát tudja,  milyen
   sors vár rá, mit kell elszenvednie az emberi gonoszság és gyűlölet  miatt.
   Lejön a hegyről és elindul Jeruzsálem  felé, elindul a szenvedés útján,  a
   kereszthalálhoz vezető úton. Elindul és végigmegy azon az úton, amelyet  a
   mennyei Atya  jelölt  ki  számára.  Nem menekül  el,  nem  keres  könnyebb
   lehetőséget, nem  akarja későbbre  halasztani az  eseményeket. Az  Atyának
   való engedelmesség és az  emberek iránti szeretet vezeti  ezen az úton,  a
   megváltás útján.
   Az én számomra  az a  kérdés, hogy  végigmegyek-e Jézussal  ezen az  úton?
   Felveszem-e  életem  keresztjét   és  a   Krisztustól  tanult   türelemmel
   hordozom-e  azt?  Vállalom-e   a  gyengeség,  a   betegség,  a   szenvedés
   keresztjét?  Milyen  lelkülettel  viselem  azokat  a  bántalmazásokat   és
   üldözéseket, amelyek hitem miatt érnek?  Ha hűséges maradok Krisztushoz  a
   szenvedésben, abban a dicsőségben fogok részesülni, amelyben ő részesült a
   feltámadásban.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus!  A  dicsőség  fényében állsz  előttünk,  s  feltárod  isteni
   dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és  határozottan
   visszautasítottad a  sátán  által kínált  hamis  dicsőséget. A  reád  váró
   dicsőség látványa  megerősít  bennünket a  hitben,  erőt ad  a  mindennapi
   kereszthordozáshoz és  reményt  ad  számunkra, hogy  feltámadunk  az  örök
   életre. Ne engedd,  hogy belefeledkezzünk evilági  teendőinkbe és  mulandó
   dolgok  után  vágyakozzunk!  Segíts  minket,  hogy  észrevegyük  az   örök
   értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20140316.mp3