[Evangelium] 2013-10-13

[Evangelium mindennap]

   2013. október 13. – Évközi 28. vasárnap

   Jézus  egyszer  útban  Jeruzsálem   felé  áthaladt  Szamaria  és   Galilea
   határvidékén. Amikor betért az  egyik faluba, tíz  leprás férfi jött  vele
   szembe.  Még  messze  voltak,  amikor  már  megálltak,  és  hangosan   így
   kiáltottak: Jézus, Mester!  Könyörülj rajtunk! Ő  rájuk tekintett, és  így
   szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben
   megtisztultak.
   Az egyik, amikor észrevette,  hogy meggyógyult, visszament, hangos  szóval
   dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És
   ez az ember szamaritánus volt.  Jézus megkérdezte: Nemde tízen  tisztultak
   meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna,  hogy
   hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel  és
   menj! Hited meggyógyított téged.
   Lk 17,11-19

   Elmélkedés:

   A hála több mint …
   Az ismert magyar író, Gárdonyi Géza írja egy helyütt: „A tanító legnagyobb
   tövise a hálátlanság. De mindig gondoljunk a legfőbb tanítómesterre,  hogy
   neki e  tövisekből  egy  egész  koszorú  jutott”.  Gárdonyi  természetesen
   Krisztusnak, a legfőbb  tanítónak példáját állítja  az iskolákban  tanítók
   elé. Jézus  példáját, aki  egész életében  jót tett  az emberekkel,  mégis
   élete során, de  legfőképpen élete  végén, szenvedésekor  és halálakor  az
   emberi hálátlanságot tapasztalta meg.
   A hit és  a hála témájával  találkozunk a mai  vasárnap evangéliumában.  A
   hittel, mint  a  gyógyítás megelőző  feltételével  és a  hálával,  mint  a
   gyógyulást   követő   érzés   kifejezésével.   Tíz   leprás    betegségből
   meggyógyított  emberről  olvasunk  az  evangéliumban,  akik  közül  kilenc
   hálátlannak bizonyult. Egyetlen  személy tért  vissza gyógyítójához,  hogy
   kifejezze háláját, köszönetét.  Jézusnak is  fájt hálátlanságuk.  Keserűen
   kérdezte: „Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna,
   hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” (Lk 17,17-18).
   A hálátlanság  korunkban  szinte népbetegséggé  vált.  Mintha  mindenkinek
   elromlott volna az emlékezőtehetsége. Mintha mindenki megfeledkezne arról,
   hogy mennyi  jót köszönhet  Istennek vagy  embertársainak. Mintha  mindent
   természetesnek vennénk, és semmit sem értékelnénk ajándékként. Mit  jelent
   a hála?  Az udvariasságból  mondott köszönet  még nem  hála, a  hála  több
   ennél. Ha jól nevelt ember módjára megköszönünk valamit, ez még nem  hála,
   a hála több  ennél. Ha illendőségből  megköszönjük, aminek megfizettük  az
   árát, ez nem  hála, a hála  több ennél. Ha  az ajándékba kapott,  ingyenes
   dolgoknak örülünk,  ez még  nem hála,  a  hála több  ennél. A  hálára  nem
   Istennek vagy  a másik  embernek van  szüksége, hanem  nekünk. Nekünk  van
   szükségünk arra, hogy kifejezhessük hálánkat és ezáltal nemesebbé váljon a
   lelkünk.
   Távol álljon tőlünk  az a szándék,  hogy a tíz  leprás történetét  olvasva
   elítéljük a kilenc hálátlant! Ha csak ennyit tennénk, akkor nem  értettünk
   meg semmit  a történet  mondanivalójából.  A történet  inkább  ösztönözzön
   bennünket arra, hogy mindenben Isten ajándékát lássuk és mindenért legyünk
   hálásak!  Ha  emberi  kapcsolatainkból  eltűnnek  az  önzetlenül  végzett,
   viszonzást nem  váró jócselekedetek,  eltűnik a  hála is.  Hálánk soha  ne
   maradjon érzés vagy gondolat, hanem fejezzük azt ki szavainkkal, és ha van
   lehetőségünk arra, hogy  a másik emberrel  jót tegyünk, akkor  viszonozzuk
   jószívűen cselekedetét!
   Vegyük szemügyre emberi kapcsolatainkat! Mitől  romlanak el egy idő  után?
   Több kiváltó oka lehet annak, ha megneheztelünk, megharagszunk valakire. A
   régi barátságok sokféle ok miatt megszűnhetnek. Megszakítjuk a kapcsolatot
   azokkal, akik bántanak, bántalmaznak minket,  de akkor is, ha  szándékosan
   vagy akaratlanul kárt okoznak nekünk. A félreértés, a féltékenység vagy  a
   visszautasítás szintén kiválthatja a  szakítást. De mindennél jobban  fáj,
   amikor valaki hálátlan hozzánk. Korábban jót tettünk vele, de ő erről  már
   megfeledkezett.  Ha  a  szomorúság   és  elkeseredettség  emberi   érzését
   alkalmazhatjuk Istenre,  akkor azt  állíthatjuk, hogy  Istennek  mindennél
   jobban fáj, amikor az emberi hálátlanságot látja.
   A szentmise hálaadás. Hálaadás Istennek a tőle kapott adományokért,  lelki
   javakért, kegyelmi segítségért. Amikor Isten  elé állunk, érezzük, hogy  a
   szó kevés, az érzés kevés, a gondolat kevés. Mit adhatunk Istennek  hálánk
   kifejezéséül? Valójában  egyetlen  dolgot:  Jézus  Krisztus  hálaadásához,
   önfelajánlásához csatlakozunk. Ez az Istennek tetsző hálaadás! Ez a  méltó
   módon kifejezett hála! És miként  az Atya elfogadta Krisztus áldozatát  és
   hálaadását, ugyanúgy  elfogadja a  miénket is.  Azért fontos  számunkra  a
   szentmise, mert így tudjuk leginkább hálánkat kifejezni Istennek.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, taníts  meg  hálásnak  lenni!  Taníts  meg  észrevenni  a  legkisebb
   dolgokat is az életben, akár Istentől, akár embertársaimtól kaptam azokat!
   Taníts meg  arra,  hogy  a  hálámat  mindig  ki  tudjam  fejezni  legalább
   szavakkal, és ha a későbbiekben lehetőségem van rá, jócselekedetekkel  is.
   Nem  akarok  megfeledkezni  egyetlen  ajándékodról  sem,  hiszen  oly  sok
   kegyelmi ajándékot kapok tőled. Hálátlanságom a szeretetlenség jele volna.
   Segíts, hogy  irántad való  őszinte szeretetemmel  tanúsítsam, hogy  hálás
   gyermeked vagyok. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20131013.mp3