[Evangelium] 2013-06-30

[Evangelium minden nap]

   2013. június 30. – Évközi 13. vasárnap

   Amikor már közel  voltak Jézus szenvedésének  és megdicsőülésének  napjai,
   elhatározta, hogy Jeruzsálembe  megy. Követeket küldött  maga előtt.  Ezek
   elindultak,  betértek  a  szamaritánusok  egyik  falujába,  hogy  szállást
   készítsenek neki.  De  azok  nem fogadták  be  Jézust,  mert  Jeruzsálembe
   tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak:  „Uram,
   akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő
   hozzájuk fordult, és megfeddte őket:  „Nem tudjátok, hogy milyen  lelkület
   van bennetek. Az Emberfia nem  azért jött, hogy az embereket  elpusztítsa,
   hanem hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.
   Történt pedig, hogy  útközben valaki így  szólt hozzá: „Követlek,  bárhová
   mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke,
   de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”
   Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt:  „Uram,
   engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a  holtakra,
   hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az
   Isten országát.”
   Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram,  követlek téged, de engedd meg,  hogy
   előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus  így válaszolt: „Aki kezét az  eke
   szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”
   Lk 9,51-62

   Elmélkedés:

   Jézus nyomában
   Egy szerzetes  a  következőket  vallja az  Isten  keresés  lehetőségeiről:
   Valójában két  úton juthatunk  el Istenhez,  az Istenben  való hithez.  Az
   egyik, hogy  észreveszem a  létezés csodáját,  azt hogy  élek, s  életemet
   Istennek köszönhetem. A  másik úton észreveszem  a szeretetet, mint  Isten
   hozzám való  viszonyát.  E két  út  eggyé válik,  ha  Krisztus  követésére
   vállalkozom. Ő életre és szeretetre hív.
   A  mai  vasárnap  evangéliuma  azzal  kezdődik,  hogy  Jézus   elutasítást
   tapasztal a  szamaritánusok  részéről.  A  történeti  háttér,  azaz  annak
   ismerete, hogy  a  szamaritánusok  évszázadok óta  ellenségesek  voltak  a
   zsidókkal szemben, csak részben  ad magyarázatot viselkedésükre. Nem  csak
   arról van itt szó, hogy  Jézussal, a Jeruzsálembe tartó zsidó  zarándokkal
   viselkednek  barátságtalanul,  hanem  arról,   hogy  Jézust,  a   Messiást
   utasítják el.  Ellenséges  magatartásuk  az  apostolok  szerint  büntetést
   érdemelne Isten részéről, de Jézustól távol áll a bosszúálló lelkület,  és
   emlékezteti őket, hogy a rosszindulat méltatlan az ő tanítványaihoz.
   E rövid jelenet után három találkozásról számol be Lukács evangélista. Két
   személy önként, saját  elhatározásból jelentkezik,  hogy Jézus  tanítványa
   legyen, egyet  pedig  Jézus hív  követésére.  A három  találkozás  más-más
   oldalról  világít  rá   a  tanítványi  lelkületre.   Nézzük  egyenként   e
   találkozásokat! Először egy nagyon magabiztosnak tűnő ember lép  Jézushoz.
   Ezt mondja neki: „Követlek, bárhová mégy” (Lk 9,57). Határozottsága  arról
   árulkodik, hogy  elszánt, s  úgy gondolja,  hogy tisztában  van azzal,  mi
   mindennel jár a tanítványi élet. Jézus figyelmeztetése csillapítja kezdeti
   lelkesedését: „A  rókának  van  odúja,  az ég  madarainak  fészke,  de  az
   Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”  (Lk 9,58). Azt gondolnánk,  hogy
   Jézus olyat kér tőle, ami egy embertől nem elvárható, még olyan személytől
   sem, akiben a jószándék mellett megvan  az elszántság is. Mert Jézus  tőle
   is csak annyit kér,  amit neki is el  kell viselnie. A jelentkezőnek  csak
   annyit ígér, hogy sorsa,  élete ugyanolyan lesz, mint  az övé. Ha neki,  a
   Mesternek nélkülözésben  lesz  része,  akkor tanítványainak  is  ezt  kell
   elfogadniuk.
   A második találkozásnál Jézus szólít meg valakit és arra kéri, hogy legyen
   a követője.  Egy új  életre hívja  őt. De  mintha ez  az ember  nem  volna
   felkészülve  a  követésre.  Váratlanul  éri  a  meghívás,  régi   életének
   feladataira, kötelességeire gondol,  amelyek megakadályozhatják őt  abban,
   hogy elinduljon az új élet útján.
   Harmadikként ismét egy önként jelentkező áll Jézus elé, aki ugyan kifejezi
   szándékát, hogy Jézus tanítványa szeretne  lenni, de késlekedne. Előbb  el
   szeretne búcsúzni családjától,  s csak aztán  indulna. Ezt mondja:  „Uram,
   követlek téged, de engedd meg,  hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól”  (Lk
   9,61). Válaszában Jézus  figyelmezteti, hogy  aki követésére  vállalkozik,
   annak csak előre, az elérendő cél felé szabad néznie.
   Lukács  evangélista  nem  jegyzi  le,  miként  döntöttek.  Talán  azzal  a
   szándékkal hagyja nyitva a történetet,  hogy az olvasó döntsön. Érdemes  a
   három személy  valamelyikének  helyébe  képzelni  magamat.  Kész  vagyok-e
   határozottan  indulni  Jézus  nyomában?  Készen  állok-e,  hogy   azonnal,
   késlekedés nélkül kövessem? Kész vagyok-e Jézusnak adni egész életem?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Életem Ura,  Jézus  Krisztus! Készen  állok  arra, hogy  tétovázás  nélkül
   induljak és  kövesselek  téged! Tudom,  hogy  mennyire nehéz  lesz  ez  út
   számomra, de vállalom, mert ez vezet  holt múltamból a jövő felé, az  élet
   felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem
   akadályozhat semmi. Te  vagy számomra  az út  és te  vagy a  cél! Te  légy
   vezetőm az  örök  élet  felé!  Te  vagy  az  egyetlen,  akiben  megtalálom
   boldogságom és örök  életem. Segíts,  vezess, élj bennem!  Adj erőt,  hogy
   hűséges tanítványod és  követőd legyek! Hiszek,  Uram, erősítsd bennünk  a
   hitet!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130630.mp3