[Evangelium] 2013-06-09

[Evangelium minden nap]

   2013. június 9. – Évközi 10. vasárnap

   Abban az időben: Jézus  elment Naim városába.  Vele mentek tanítványai  és
   nyomukban nagy népsokaság. Amikor  a város kapujához közeledett,  halottat
   hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték  a
   városból. Amikor az  Úr meglátta,  megesett rajta  a szíve,  és így  szólt
   hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre
   a halottvivők  megálltak. Ő  pedig így  szólt: „Ifjú,  mondom neked,  kelj
   föl!” A  halott  felült,  és  beszélni  kezdett.  Ekkor  Jézus  átadta  őt
   anyjának.
   Lk 7,11-17

   Elmélkedés:

   Az élet ajándékozója
   A híres francia írótól, Victor Hugotól származik a következő idézet:  „Egy
   anya számára, aki elveszítette gyermekét, az  első nap soha el nem  múlik.
   Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg  a
   gyászruha, a szív feketesége nem oszlik  el soha.” E szavak igazak  minden
   olyan édesanya számára, aki megélte gyermeke halálát. De a mai evangéliumi
   történetben szereplő özvegyasszonyra nem!  Az ő számára is  felejthetetlen
   fia  temetésének  napja,  de  egészen  más  okból.  Felejthetetlen,   mert
   visszakapta fiát. A fájdalom  nem nehezedett éveken  át szívére, hanem  az
   isteni közbeavatkozásnak  köszönhetően  örömre  fordult.  A  naimi  özvegy
   megtapasztalhatta, hogy Isten az élet ajándékozója. Egykor Istentől  kapta
   születő gyermekét,  most  pedig  a Fiúistentől,  Jézus  Krisztustól  kapja
   vissza halott, de újraszülető, újraéledő gyermekét.
   Az evangéliumokban mindössze három olyan esettel találkozunk, amikor Jézus
   halottat támaszt fel.  Oly jelentős  események ezek, hogy  ha többször  is
   tett  volna  ilyet  az  Úr,  mindenképpen  megőrizte  volna  az   apostoli
   igehirdetés és bekerült volna az  evangéliumba. E három eset a  következő:
   feltámasztja a  Naim  városában  lakó özvegyasszony  fiát,  amiről  a  mai
   vasárnap evangéliuma  szól, továbbá  Jairusnak a  zsinagóga  elöljárójának
   tizenkét éves lányát és  Lázárt, aki a barátja  volt. Mindhárom esetben  a
   földi életre hívja  vissza őket,  földi életüket hosszabbítja  meg az  Úr,
   ezért ezek  az esetek  különböznek Krisztus  feltámadásától, aki  az  örök
   életre támad fel. Ők még néhány évig élhetnek, majd meghalnak, de Krisztus
   nem hal meg többé feltámadását követően.
   Térjük is vissza  a mai  történethez! Özvegyről  van szó,  aki férjét  már
   korábban elvesztette, s  most egyetlen  fiától kell  végső búcsút  vennie,
   akinek gondoskodó  szeretetére  számíthatott volna  idős  korában.  Fiával
   együtt reményét is  elvesztette. Ekkor  érkezik az életet  adó Jézus,  aki
   feltámasztja a  fiút s  visszaadja  őt anyjának.  Mi indíthatta  Jézust  a
   különleges cselekedetre?  Az  evangélista  megjegyzi,  hogy  amikor  Jézus
   meglátta az özvegyet, „megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Úgy tűnik,  hogy
   a gyászoló édesanya  iránti szánalom, sajnálat  indítja Jézust arra,  hogy
   csodát tegyen. De  ha csupán  megsajnálta volna az  özvegyet, akkor  talán
   megelégedett volna azzal, hogy vigasztaló  szavakat mond neki. A mi  Urunk
   azonban nem  beszélni akar  ebben a  helyzetben, hanem  cselekedni.  Olyat
   tesz, amivel isteni erejét mutatja meg. És talán ez a jelentősebb  indíték
   számára. Meg akarja mutatni, hogy hatalma van a halál felett.
   Lukács evangélista érdekesen fogalmazza meg Jézus találkozását a  gyászoló
   családdal. Jézus  a városba  tart kíséretével,  tanítványaival. Eközben  a
   városból kifelé tart a gyászoló  nép, hozzák a halott  fiút. Az élet és  a
   halál találkozik  itt.  Jézust  ugyan  senki nem  kéri,  ő  mégis  azonnal
   cselekszik. Megállítja a menetet, s ez  az a pont, amikor fordulatot  vesz
   az  esemény.  Olyan  történik,  amire  senki  nem  számít.  Már   mindenki
   beletörődött a fiú  elvesztésébe, anyja sem  lát semmi reményt.  De az  Úr
   ekkor is képes  változtatni a  sorsszerűnek tűnő történteken.  Ő képes  új
   életet adni az embernek.
   A gyász  idején  sokszor  megfeledkezünk arról,  hogy  van  feltámadás.  A
   halálhír elfeledteti  velünk  ezt  az  örömhírt.  Pedig  ilyen  helyzetben
   egyedüli vigasztalást az nyújt nekünk, hogy van feltámadás, van örök élet.
   Érdemes ilyenkor  kimondanom:  Hiszek  a  feltámadásban,  hiszek  az  örök
   életben.
   Lukács evangélista  azzal zárja  a történetet,  hogy Jézus  tettének  híre
   elterjedt az egész környéken (vö.  Lk 7,17). Teszek-e valamit azért,  hogy
   Krisztus feltámadásának húsvéti örömhíre terjedjen? Hiszek-e  Krisztusban,
   az élet  Urában?  Hirdetem-e,  hogy  Isten  hatalma  erősebb  a  halálnál?
   Hiszem-e, hogy  Isten  engem is  feltámaszt  és a  mennyben  örökké  élek?
   Megvallom-e hitemet a feltámadásról  azok előtt, akik  nem hisznek, de  él
   bennük a halhatatlanság utáni vágy? Hiszem-e, hogy a halálból feltámadt és
   örökké élő Krisztus  a végső napon  engem és minden  embert feltámaszt  az
   örök életre? Hiszem-e, hogy ha Krisztussal halok meg, vele élni is  fogok?
   (vö.  2Tim  2,11).   Hiszem-e,  hogy  halálom   és  feltámadásom  után   a
   mennyországba, az  örök  boldogság  állapotába  jutok  Isten  szeretetének
   köszönhetően?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy élet és a halál Ura! Miként egykor a  naimi
   ifjú feltámasztásának híre elterjedt  az egész környéken, úgy  napjainkban
   nekünk, keresztényeknek kell a feltámadás hirdetőivé válnunk. Feltámadásod
   örömhírét akarjuk  elvinni  minden  emberhez,  főként  azokhoz,  akik  nem
   találják életük értelmét.  Segíts minket, hogy  hiteles tanúságot  tegyünk
   rólad, aki az élet  szerzője és az örök  élet ajándékozója vagy!  Hisszük,
   hogy Istentől  kaptuk életünket  és halálunk  után hozzá  térünk vissza  a
   feltámadás által. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130609.mp3