[Evangelium] 2013-07-28

[Evangelium minden nap]

   2013. július 28. – Évközi 17. vasárnap

   Történt  egyszer,  hogy  Jézus  éppen  befejezte  imádságát:  Ekkor  egyik
   tanítványa arra  kérte: „Uram,  taníts meg  minket imádkozni,  mint  ahogy
   János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk:
   „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
   Atyánk! Szenteltessék meg a te neved.
   Jöjjön el a te országod.
   Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
   Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
   minden ellenünk vétőnek.
   És ne vígy minket kísértésbe.”
   Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy  barátja,
   aki éjfélkor  bekopog hozzá,  és ezt  mondja: Barátom,  adj kölcsön  nekem
   három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De
   az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is
   ágyban vagyunk. Nem tudok  fölkelni, hogy adjak  neked. Mondom nektek:  Ha
   nem is kelne fel, hogy  adjon neki barátságból, erőszakossága miatt  mégis
   fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.
   Mondom tehát nektek:  Kérjetek, és adnak  nektek, keressetek és  találtok,
   zörgessetek, és  ajtót nyitnak  nektek.  Mert mindaz,  aki kér,  kap,  aki
   keres, talál, és  aki zörget,  annak ajtót nyitnak.  Van-e köztetek  olyan
   apa, aki követ ad fiának, mikor az  kenyeret kér tőle? Vagy ha halat  kér,
   akkor hal helyett  tán kígyót  ad neki? Vagy  ha tojást  kér, akkor  talán
   skorpiót nyújt neki? Ha  tehát ti, bár gonoszak  vagytok, tudtok jót  adni
   gyermekeiteknek, mennyivel  inkább  adja  mennyei  Atyátok  a  Szentlelket
   azoknak, akik kérik tőle.”
   Lk 11,1-13

   Elmélkedés:

   A tiszta forrás
   Az öreg minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az  ablakból
   szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél
   a vakációt  és szívesen  ébredt  a kút  reggeli  zajára. A  vödör  sebesen
   szaladt lefelé,  majd  csobbanás  hallatszott a  mélyből.  Az  öreg  ekkor
   elkezdte tekerni a kereket,  felhúzni a vizet. A  mozdulatai egy idő  után
   hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül
   felbukkan a kút  tetejénél. Így is  történt. Az idős  ember egyik  kezével
   lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte.  A
   vödör megnyugodott, ő pedig leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni
   kezdett. Reggeli imájában  a fiú nem  akarta megzavarni, aki  ekkor már  a
   tornácon állt pizsamában.  Csak amikor felemelkedett,  szaladt oda  hozzá,
   mondván: „Jó  reggelt, nagypapa,  én  is kérek  a friss  vízből!”  „Ihatsz
   belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni  szoktunk.”
   A fiú  leült, s  imádkozni kezdett,  pontosan úgy,  ahogyan pár  perce  az
   öregtől látta. Közben  ő a  bögrével merített  a vízből,  odaült a  gyerek
   mellé, s  amikor  az  befejezte  az imát,  kezébe  adta.  Miközben  ivott,
   csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet  húzunk
   a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden  nap, a víz megromlana, s a  kút
   lassan meghalna. De ha  naponként merítünk, állandóan  friss, élő marad  a
   vize. Lelkünk  mélyéről  minden  nap élő  szó,  megújuló  érzés  emelkedik
   felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a
   reggeli ima. Majd az öreg is ivott.
   Az evangéliumokban  mindössze egy  helyen  találkozunk azzal,  hogy  Jézus
   imádkozni tanítja  tanítványait. Az  éppen  imádkozó Jézushoz  így  fordul
   egyik követője: „Uram, taníts  meg minket imádkozni!”  (Lk 11,1). Ő  pedig
   elmondja nekik a Miatyánkot, amelyben arra bátorítja őket, hogy  szólítsák
   Istent Atyának  és  forduljanak bizalommal  hozzá  kéréseikkel. Ma  mi  is
   Jézushoz fordulunk, hogy tanítson  minket imádkozni. Bizonyára a  Miatyánk
   az  az  ima,  amit  a  legtöbbször  elmondunk  egyénileg  vagy   közösségi
   szertartásaink  során,  de  emellett  számos  imádság  létezik,  amelyeket
   különféle élethelyzeteinkben imádkozhatunk.
   A Jézus  által  tanított  imában nem  „Atyámnak”  szólítom  Istent,  hanem
   „Atyánknak,”  még  akkor  is,  ha  egyedül  végzem  ezt  az  imát.  Ez   a
   szóhasználat elgondolkoztat minket: mi a  viszonya a magánimádságnak és  a
   közösségi imának? Ezt az imát  Jézus tanította, s bizonyára nem  véletlen,
   hogy ebben  a  formában  tanította.  A  sajátos  szóhasználat  arra  enged
   következtetni, hogy az imádságot  a közösség tagjaként, részeként  végzem.
   Igaz ez  a  Miatyánkra  és  minden más  imára  is.  Ha  egyedül,  egymagam
   imádkozom, akkor is tagja vagyok, tagja maradok annak a közösségnek, amely
   számára meghatározó az istendicséret. Ez  nem jelenti azt, hogy az  Egyház
   nem  értékeli  kellőképpen  a  magánimádságot,  mint  az  ember  közvetlen
   kapcsolatát  Istennel,  de   a  közösségi  imádság   egy  magasabb   rendű
   imaformának  tekinthető,  főként  akkor,  ha  az  a  liturgikus   ünneplés
   keretében történik (az Egyház által jóváhagyott szabályok szerint).
   A személyes, egyénileg végzett ima fontosságát különösen is hangsúlyoznunk
   kell egy olyan  világban, amely Istent  személytelenné teszi és  áthelyezi
   egy emberektől független dimenzióba. Valójában azonban Isten nem számunkra
   elérhetetlen távolságban létezik, hanem kapcsolatot teremt velünk, s mi az
   ő megszólítására felelünk, amikor imádkozunk.
   Az imádkozás egyik formája a kérő ima. A Miatyánk is tulajdonképpen ebbe a
   csoportba  tartozik,  hiszen  kéréseket  fogalmaz  meg,  a  Máté  szerinti
   változat hét (vö.  Mt 6,9-13), Lukács  szerinti pedig öt  (vö. Lk  11,2-4)
   kérést. Minden  kérő ima  Isten imádásából  fakad, s  ebben az  értelemben
   egyben Isten dicsőítése  is. A  kérő imában úgy  fordulunk Istenhez,  hogy
   egyúttal elismerjük nagyságát és hatalmát, és kifejezzük bizalmunkat, hogy
   teljesíteni fogja mindazt, ami lelkünk javára szolgál. Egyesek – helytelen
   módon –  kifejezetten elutasítják  a kérő  ima minden  formáját, mert  úgy
   vélik, hogy ezáltal  az ember át  akarja venni Istentől  az irányítást  és
   bizonyos dolgokat, lelki javakat akar  a maga számára biztosítani,  mintha
   Isten nem tudná, hogy mire van szüksége az embernek. A kérő imában azonban
   nem mi mozgatjuk az Istent. Nem mi határozzuk meg, hogy mi jó az  üdvösség
   szempontjából. Isten az Úr, akinek  jogában áll bármit megadni.  Kérhetünk
   mi bármit. Ha akarja többet, ha úgy tetszik neki, kevesebbet ad, mint amit
   kérünk. Láthatjuk  tehát,  hogy  a  kérő ima  az  Istenben  való  élő  hit
   kifejezése. Egy olyan istenhit, amely nem kíván élni az Istenhez  fordulás
   lehetőségével  és  nem  fogadja  el  az  ily  módon  kapott   ajándékokat,
   személytelenné, lélektelenné  válik.  Hallgassunk  Jézus  biztatására,  és
   forduljunk Istenhez  bátran  kéréseinkkel!  Isten  őszinte  imádságot  vár
   tőlünk.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus  Krisztus! Te  egykor teljesítetted  tanítványaid kérését  és
   imádkozni tanítottad őket. Most mi is azt kérjük tőled, hogy taníts minket
   imádkozni, taníts bennünket a helyes imára! Az életszentség és az üdvösség
   elnyerésének biztos eszköze  a szüntelen imádkozás.  Te nem üres  szavakat
   kívánsz tőlünk,  hanem figyelmes  elmét,  odaadó akaratot  és  megtisztult
   szívet. Tisztítsd meg gondolatainkat és érzéseinket az imádság által! Add,
   hogy  újjászülessünk  a  szüntelen  imádság  által!  Add,  hogy  hitünkben
   növekedjünk az imádság segítségével! Add, hogy megtaláljuk az imádságban a
   mennyei Atyához vezető utat! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130728.mp3