[Evangelium] 2013-02-10

[Evangelium minden nap]

   2013. február 10. – Évközi 5. vasárnap

   Amikor Jézus  egyszer  a  Genezáret tavánál  állt,  nagy  tömeg  sereglett
   köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két
   bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát
   az egyik  bárkába,  amelyik Simoné  volt,  s megkérte,  hogy  vigye  kissé
   beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet.
   Amikor befejezte  a tanítást,  így  szólt Simonhoz:  „Evezz a  mélyre,  és
   vessétek ki a hálótokat  halfogásra.” „Mester –  válaszolta Simon –  egész
   éjszaka fáradoztunk, s  nem fogtunk  semmit, de  a te  szavadra kivetem  a
   hálót.” Meg is  tette, s  annyi halat  fogtak, hogy  szakadozni kezdett  a
   háló.  Intettek  a  másik  bárkában  levő  társaiknak,  hogy  jöjjenek  és
   segítsenek. Azok odamentek, és  úgy megtöltötték mind  a két bárkát,  hogy
   majdnem elsüllyedt.
   Ennek láttán  Simon Péter  Jézus  lábához borult,  és e  szavakra  fakadt:
   „Uram, menj  el tőlem,  mert bűnös  ember vagyok.”  A szerencsés  halfogás
   láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot
   és Jánost is, Zebedeus  fiait, Simon társait.  De Jézus bátorságot  öntött
   Simonba:  „Ne  félj!  Ezentúl  emberhalász  leszel.”  Erre  partra  vonták
   hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.
   Lk 5,1-11

   Elmélkedés:

   Jó volna váltani
   Idős beteghez hívtak gyóntatni, siettem  is, amennyire lehetett. A  házhoz
   érkezve egy  szemmel láthatóan  valóban  rossz egészségi  állapotban  lévő
   férfi nyit ajtót. Köszönés után mondom  is neki, hogy tényleg rosszul  néz
   ki, jó, hogy időben  hívott. Erre mentegetőzni kezd,  hogy nem ő a  beteg,
   hanem a  mama, akihez  sietve be  is  vezet egy  szobába. A  mama  viszont
   jelentősen jobb  állapotban  volt,  igaz,  ágyban  feküdt  szinte  mindig.
   Derűsen, mosolyogva köszöntött, és ugyanilyen hangnembe beszélgettünk  még
   jó ideig a  szentgyónása után.  Elmondta, hogy egész  nap csak  imádkozik,
   televíziót nem néz, mert csak fárasztaná, s ebből megértettem, hogy  miért
   ennyire jó kedélyű. Látogatásom után a már korábban említett férfi  kísért
   ki, s  mesélni  kezdi,  hogy  milyen  szörnyűségeket  látott  az  imént  a
   híradóban, mennyi  katasztrófa,  baleset  történt megint.  Így  fejezi  be
   mondandóját: „Szinte belebetegszem a  sok rossz látványába.” Mondom  neki:
   „Nem szinte, hanem biztosan. Jó  volna csatornát váltani.” Íme, egy  példa
   arra, amit a  szakemberek oly  régóta hangoztatnak, hogy  a negatív  hírek
   mennyire rossz  hatással vannak  az emberre,  főként arra,  aki nem  veszi
   észre önmagán ezek káros hatásait és nem változtat időben.

   Az  elmúlt  két  vasárnapon   Jézus  sikertelen,  eredménytelen   názáreti
   fellépéséről olvastunk.  Ezt a  kudarcot követően  küldte el  tanítványait
   missziós útra,  hogy  tanítsanak.  Mintha  csak  azt  akarta  volna  nekik
   sugallni, hogy valójában  nincs kudarc, nincs  veszett helyzet.  Bármilyen
   negatív élmény  után el  lehet  indulni egy  egészen  új úton,  ami  aztán
   eredményt hozhat. Hányszor hallok papokat így panaszkodni: Belefáradtam  a
   munkába. Évek óta küszködöm és  alig van eredménye a szolgálatomnak.  Vagy
   hányszor  hallok  hasonló   negatív  tapasztalatokat  tanároktól:   Minden
   jószándék ellenére  semmi eredménye  sincs a  munkámnak. A  tanulókat  nem
   érdekli semmi. A szülők sem  maradnak ki a hasonló csalódásokból:  Mennyit
   kínlódom a gyerekek nevelésével, de nem hallgatnak rám.

   De feladhatja-e egy  pap, tanár  vagy szülő  a hivatását?  Abbahagyhatja-e
   fáradozását  csak  azért,  mert   időnként  kudarcok  érik?   Feladhatja-e
   hivatását, amire  életét szentelte?  A válasz  egyszerű: semmiféle  kudarc
   vagy sikertelenség  nem  adhat okot  erre.  A rossz  tapasztalatok  inkább
   ösztönözzenek arra,  hogy új  utat, új  lehetőséget keressen  az illető  a
   hívek, a tanítványok, a gyerekek  szívéhez! Ha valami eredménytelen  volt,
   azt nem érdemes folytatni, de lehet helyette újat kitalálni.

   Nem csak  a  názáreti  kudarc  utáni  misszióba  küldés  hordozza  ezt  az
   üzenetet, hanem a mai evangélium is ezt a tanulságot közvetíti  számunkra.
   Tanítását követően Jézus arra szólítja  fel Pétert és halásztársait,  hogy
   evezzenek ki és vessék ki a hálót halfogásra. Ők éppen arról  beszélgettek
   egymással, hogy haszontalan erőfeszítés volt egész éjszakai munkájuk, mert
   semmit sem fogtak.  Figyeljünk oda erre  a „semmire!” Nem  arról van  szó,
   hogy kevés halat fogtak, többre számítottak és emiatt csalódottak  voltak,
   hanem nem fogtak semmit.  Egyetlen halat sem.  Van-e ennél nagyobb  kudarc
   egy halász számára? Okozhat-e  bármi is ennél  nagyobb csalódást? Ebben  a
   helyzetben hangzik el  Jézus részéről a  kérés, hogy induljanak  halászni.
   Amikor megtapasztalják emberi  kicsinységüket és tehetetlenségüket,  akkor
   szólítja meg őket Jézus. Milyen csodálatos Péter bizalma Jézus iránt!  Így
   szól: „A  te szavadra  kivetem a  hálót!” (Lk  5,5). Igaz,  hogy  fáradtak
   vagyunk és nem  sok értelmét látom  a további halászatnak  a friss  kudarc
   után, de  engedelmeskedem, kivetem  a  hálót. Ez  az engedelmesség,  ez  a
   bizalom, ez a hit meghozza a bőséges eredményt, s annyi halat fognak, hogy
   a háló már nem bírja a nagy súlyt és szakadozni kezd. Ez a bőség éppen  az
   ellenkezője annak  a  „semminek,” amiről  Péter  az imént  beszélt.  Jézus
   szavát, kérését teljesítve a reménytelen helyzet ellenére is van eredménye
   a munkának, mégpedig olyan bőséges eredménye, amire senki sem számított.

   A csodálatos halfogás történetét  olvasva érdemes elgondolkoznom:  Valóban
   van reményvesztett helyzet?  Véglegesnek szabad-e  tekintenem az  időleges
   kudarcot?  Tudok-e   bízni   Jézus   szavában   a   kilátástalannak   tűnő
   helyzetekben? Van-e  bátorságom  ahhoz,  hogy a  sikertelenségek  után  új
   erővel, lendülettel  keressek más  lehetőségeket? Miként  egykor  beszállt
   Péter hajójába, ugyanúgy  Jézus ma  beszáll életem csónakjába.  És én  még
   mindig félek elindulni? Milyen kudarcot ne tudnék túlélni, ha ő velem van?
   Milyen kudarc  után ne  tudnék bármit  újrakezdeni, ha  ő velem  van?  Egy
   kudarc  nem  veheti  el  kedvemet,  legfeljebb  figyelmeztet,  hogy  ideje
   váltani.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Uram, Jézus!  Nagy  öröm él  szívemben,  mert emberré  lettél,  beszálltál
   életem hajójába és ezzel részt vállaltál életemből. Azért teszed ezt, hogy
   velem együtt  indulj  a  világ  nagy tengere  felé.  Emberi  erőm  sokszor
   kevésnek bizonyul. Kudarc  és sikertelenség ér  nap mint nap,  de a  veled
   való találkozás óta újra erőt  érzek magamban, és lelkesedést, hogy  ismét
   érted fáradozzak. Taníts engem, hogy mindig engedelmeskedjek szavadnak  és
   emberhalász legyek, aki bátran indulok az emberekhez, hogy hirdessem a  te
   evangéliumodat. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20130210.mp3