[Evangelium] 2012-02-19

[Evangelium minden nap]

   2012. február 19. – Évközi 7. vasárnap

   Néhány nap múlva Jézus visszatért  Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a  híre,
   hogy otthon van, annyian  összejöttek, hogy még az  ajtó előtti téren  sem
   fértek el; ő  pedig hirdette  nekik az  igét. Közben  odahoztak hozzá  egy
   bénát. Négyen vitték. Mivel a tömegtől nem fértek a közelébe,  kibontották
   fölötte a  tetőt, ahol  volt, és  a nyíláson  át leengedték  a  hordágyat,
   amelyen a béna feküdt.  Jézus pedig, látva hitüket,  így szólt a  bénához:
   „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.”  Ült ott néhány  írástudó is. Ezek  így
   gondolkodtak  szívükben:  „Hogy  beszélhet  ez  így?  Káromkodik!  Ki  más
   bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül  az Isten?” Jézus a lelke mélyén  jól
   tudta, hogy magukban ilyeneket gondolnak, így szólt tehát hozzájuk: „Miért
   gondoljátok ezt szívetekben?  Mi könnyebb: azt  mondani a bénának:  Bűneid
   bocsánatot nyertek,  vagy azt  mondani: Kelj  föl, fogd  ágyadat és  járj?
   Tudjátok hát  meg,  hogy az  Emberfiának  van  hatalma a  földön  a  bűnök
   megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked: kelj föl, fogd
   az  ágyadat,  és  menj  haza!”  Az  felkelt,  fölvette  a  hordágyat,   és
   mindannyiuk szeme  láttára kiment.  Mindenki elcsodálkozott.  Dicsőítették
   Istent, és azt mondták: „Nem láttunk még ilyet soha!”
   Mk 2,1-12

   Elmélkedés:

   Testi és lelki gyógyulás
   Az  elmúlt  vasárnapokon  Péter  apostol  anyósának,  illetve  egy  leprás
   betegnek a  meggyógyításáról  hallottunk.  A mai  evangélium  szintén  egy
   csodás gyógyulás történetét tárja  elénk: egy béna, magatehetetlen  embert
   hoznak Jézushoz, aki a járás  képességével ajándékozza meg ezt az  embert,
   és  a  gyógyítással   mintegy  a  bűnök   megbocsátását  szemlélteti.   Az
   evangéliumi elbeszélés több érdekességet és tanulságot tartalmaz.

   Elsőként nézzük a tömeget, az embereket, akik ott szoronganak a ház előtt,
   ahol Jézus  tartózkodik. Az  evangélista  sokat nem  árul el  róluk,  csak
   annyit, hogy kíváncsiak Jézusra és tanítására, s nagyon kitartóak. De  van
   valami furcsa a  magatartásukban. Amikor barátai  hordágyon hozzák a  béna
   embert, akkor  ez a  tömeg nem  enged utat  a beteg  számára.  Mindannyian
   jártunk már  kórházban, s  ha beteget  visznek egy  hordágyon,  udvariasan
   félreállunk és utat  engedünk. Vagy  ha például  az országúton  közlekedve
   szirénázó mentőautó közelít, akkor minden autós lehúzódik és elengedi.  És
   ezt nem csak azért tesszük,  mert a közlekedési szabályok előírják,  hanem
   mert jól tudjuk,  hogy a betegnek  mielőbb el kell  jutnia a kórházba.  Az
   evangéliumi történetben szereplő tömeg másként viselkedik. Az emberek  nem
   mozdulnak. Egyetlen lépést sem tesznek. Nem adnak utat a beteget vivőknek,
   nem  engedik   a   beteget  Jézushoz.   Ezzel   tulajdonképpen   gátolják,
   akadályozzák egy  időre,  hogy  Jézus gyógyítson.  Ennek  kapcsán  érdemes
   elgondolkoznunk azon, hogy néha nem  állunk-e, nem tartozunk-e azok  közé,
   akik  másokat  akadályoznak  abban,   hogy  Jézushoz  jussanak,   Istenhez
   közelítsenek? És itt nem udvariassági  szabályokról van szó, hanem  arról,
   hogy keresztény kötelességünk mások segítése Isten felé.

   Másodikként a betegvivők  leleményességére figyelünk  fel, amely  váratlan
   fordulatot hoz a történetben.  A négy ember, akik  a bénát hozták,  nagyon
   határozottak és céltudatosak. Ők  mindenképpen Jézus közelébe  szeretnének
   jutni.  Nem  akadályozhatja  meg  őket  a  tömeg  mozdulatlansága  és  nem
   állíthatja meg  őket  semmi.  Még  a  tetőt  is  képesek  kibontani  annak
   érdekében, hogy tervüket véghezvigyék. Magatartásuk példát ad nekünk arra,
   hogy betegeinket, beteg családtagjainkat és ismerőseinket Istenhez vigyük,
   számukra   Istentől    kérjünk   gyógyulást,    enyhülést,    megerősítést
   szenvedéseikben. Milyen  sokat megfeledkeznek  erről! Szaladnak  orvoshoz,
   viszik a kórházba,  megvesznek minden  gyógyszert, felkutatnak  mindenféle
   gyógykezelést, de megfeledkeznek arról, hogy a betegért legalább egy  imát
   elmondjanak vagy  együtt  imádkozzanak  vele.  Mindezek  fontosak,  de  ne
   feledkezzünk el beteg hozzátartozónk lelkéről sem! Mert a betegnek a lelki
   gyógyulásra is szüksége van.

   Ezen a ponton érkezünk el a harmadik fontos tanulsághoz. Jézus nem csak  a
   testi betegséget szünteti meg, azaz  visszaadja a járás képességét a  béna
   embernek, hanem a lelkét is meggyógyítja. Igen, az irgalmas Isten a  lelki
   megújulást adja nekünk,  amikor megbocsátja  bűneinket. És  sajnos itt  is
   jelen van  az emberi  akadékoskodás!  Mintha egyesek  egyenesen  sajnálnák
   másoktól,  hogy  megtisztul  a  lelkük.  Tegyük  félre  az  ilyen   emberi
   kicsinyességet és örüljünk annak, ha valaki visszatalál Istenhez!

   Befejezésül vessünk még egy pillantást  a hoppon maradt tömegre! A  csodás
   gyógyítás elbeszélése  azzal  zárul,  hogy  a beteg  kimegy  a  házból  és
   távozik. Nem a tetőn keresztül, ahonnan  érkezett, hanem az ajtón át  megy
   ki. És  a  tömeg,  amely  korábban nem  mozdult  egy  tapodtat  sem,  most
   kénytelen utat  engedni  neki. Képzeljük  csak  magunk elé  a  döbbenettől
   tátott szájjal néző  embereket, akik félrehúzódva  lassan utat engednek  a
   távozó meggyógyultnak.  És képzeljük  magunk  elé Jézust,  aki  mosolyogva
   szemléli őket,  majd  folytatja  a  tanítást.  Talán  az  is  megérne  egy
   prédikációt, hogy mit taníthatott ezek után nekik. Gondolkozzunk el  erről
   odahaza!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus! Te csodálatos  dolgokat tettél és tanítottál  földi
   életed során. Tanításod jó magként hullott az emberi szívekbe, s  gyökeret
   vervén bőséges termést hozott. Arról is gondoskodtál, hogy legyenek,  akik
   távozásodat követően  a te  nevedben,  a te  erőddel, a  te  megbízásodból
   hirdetni fogják mindazt,  amit te  hirdettél. Add, hogy  a papok  szavában
   felismerjük a te  szavadat! Segíts minket,  hogy az evangéliumhoz  méltóan
   éljünk!