[Evangelium] 2012-08-19

[Evangelium minden nap]

   2012. augusztus 19. – Évközi 20. vasárnap

   Abban az  időben így  beszélt Jézus  a zsidók  sokaságához: „Én  vagyok  a
   mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni
   fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
   Vita támadt  erre a  zsidók  között: „Hogyan  adhatja ez  testét  eledelül
   nekünk?”
   Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek  az
   Emberfia testét, és nem isszátok az  ő vérét, nem lesz élet bennetek.  Aki
   eszi az én testemet, és issza az  én véremet, annak örök élete van, és  én
   feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az  én
   vérem valóban ital. Aki  eszi az én  testemet és issza  az én véremet,  az
   bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya
   által élek,  úgy  az  is, aki  engem  eszik,  énáltalam él.  Ez  az  égből
   alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a
   kenyeret eszi, örökké él!”
   Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
   Jn 6,50-59

   Elmélkedés:

   A kenyértörés mozdulata
   Az elmúlt  két  vasárnap  Jézusnak  a  csodálatos  kenyérszaporítást  után
   Kafarnaumban mondott beszédét olvastuk, a mai napon pedig e beszéd  utolsó
   részét hallhattuk. Jézus arra tanítja  az embereket, hogy a  romolhatatlan
   lelki kenyér után vágyakozzanak, amelyet ő ad mindenkinek. Az általa adott
   kenyér valójában  az  ő  teste,  amely az  örök  életet  jelenti  a  benne
   hívőknek. Az örök élet  gondolatát erősíti meg a  mai szakaszban is:  „Aki
   eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van”, …  aki
   ezt a kenyeret eszi, örökké él!”.

   Vannak cselekedetek,  amelyek jellemzőek  egy-egy emberre.  Emlékszem  rá,
   hogy gyerekkoromban volt egy fiatal atya Zalaegerszegen, aki a  szentmisén
   mindig erősen  megszorította a  minisztránsok kezét.  Nem fájdalmat  akart
   ezzel okozni, hanem mindenkivel így fogott kezet, jó erős  kézszorítással,
   ez nála  természetes volt.  Amikor pedig  gimnazista voltam  Pannonhalmán,
   szintén sok egykori  tanáromnak volt jellegzetes  mozdulata. A  matematika
   tanárom például nagyon sajátos módon  csípőre tett kézzel szokott állni  a
   táblánál és  írt rá.  Olyannyira egyedi  volt mozdulata,  hogy a  farsangi
   ünnepségeken mindig parodizálták a diákok. Nem sorolom tovább a  példákat,
   hiszen bizonyára  mindannyiunk ismerősei  között vannak  olyan  személyek,
   akik bizonyos dolgokat jellegzetesen tesznek, ahogyan mások nem,  teljesen
   mindegy, hogy éppen munkáról, étkezésről vagy másról legyen szó.

   Jézus számára jellegzetes  mozdulat a  kenyér megtörése. És  itt most  nem
   arra  gondolok,  hogy  a  kenyerek  megszaporításánál  megtörte  volna  az
   embereknek kiosztandó  ennivalót, hanem  kifejezetten az  utolsó  vacsorán
   tett cselekedetére.  Mozdulata, szavai  egészen sajátosak.  Kezébe  veszi,
   megáldja, megtöri a kenyeret, és odanyújtja apostolainak. Más nem töri meg
   így a kenyeret. Más  nem nyújtja így a  kenyeret barátainak. Más nem  adja
   önmagát, saját testét  a kenyérben. Más  nem töri meg  és nem áldozza  fel
   magát minden egyes  kenyér megtörésében. A  mi Urunk mozdulata  olyannyira
   sajátos, hogy  az  emmauszi  tanítványok  erről  ismerik  fel  őt.  Miután
   hosszasan beszélgetnek útközben és lángoló szívvel hallgatják az  „idegen”
   szavait, de nem tudják, hogy Jézus az, az étkezés során a kenyér megtörése
   hoz fordulatot  számukra.  Lukács  evangélista  így  írja  le  élményüket:
   „Amikor asztalhoz ültek,  Jézus kezébe vette  a kenyeret, áldást  mondott,
   megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre  megnyílt a szemük, és  felismerték”
   (Lk 24,30-31). Felismerték,  mert ugyanezt  tette pár  nappal korábban  az
   utolsó vacsora alkalmával.

   A közbeszédben is használjuk a kenyértörés kifejezést. Olyanokra  mondjuk,
   hogy „kenyértörésre  viszik  a  dolgot”,  akik  végérvényesen  szakítanak,
   eltávolodnak egymástól, megszakítják  barátságukat. Jézus  esetében és  az
   egyházi szóhasználatba  éppen ennek  ellenkezőjét jelenti  a  kenyértörés.
   Akik megosztják, megtörik egymással  kenyerüket, azok szoros  kapcsolatban
   állnak egymással, jó barátok. Jézus azzal a szándékkal osztja meg velük  a
   kenyeret, hogy önmagát adja nekünk. Az Oltáriszentségben valóságosan jelen
   van és eledelül adja nekünk önmagát. Isten és az ember közti  legszorosabb
   kapcsolat az, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük Krisztus  Testét.
   A  vasárnap  akkor  válik  ünneppé  számunkra,  ha  találkozunk  Istennel.
   Fogadjuk el a Krisztus által megáldott, megtört kenyeret, mert ez  jelenti
   számunkra az örök életet.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Életem Ura, Jézus Krisztus! Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom,
   a te  irántam  való szeretetedre  gondolok.  Amikor áldozatod  megújul  az
   oltáron, ismét  csak a  te végsőkig  elmenő szeretetedre  tudok  gondolni.
   Amikor pedig a szentáldozásban magamhoz  veszem Testedet, akkor értem  meg
   igazán, hogy mennyire  szeretsz engem! Szeretettel  hívsz, hogy  Testeddel
   táplálkozzak. Hálásan  fogadom  el hívásodat,  hogy  az  Oltáriszentségben
   Téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Segíts engem, hogy az evangéliumhoz
   méltóan éljek!