[Evangelium] 2010-10-10

[Evangelium minden nap]

   2010. október 10. - Évközi 28. vasárnap

   Jézus  egyszer  útban  Jeruzsálem   felé  áthaladt  Szamaria  és   Galilea
   határvidékén. Amikor betért az  egyik faluba, tíz  leprás férfi jött  vele
   szembe.  Még  messze  voltak,  amikor  már  megálltak,  és  hangosan   így
   kiáltottak: Jézus, Mester!  Könyörülj rajtunk! Ő  rájuk tekintett, és  így
   szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben
   megtisztultak.
   Az egyik, amikor észrevette,  hogy meggyógyult, visszament, hangos  szóval
   dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És
   ez az ember szamaritánus volt.  Jézus megkérdezte: Nemde tízen  tisztultak
   meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna,  hogy
   hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel  és
   menj! Hited meggyógyított téged.
   Lk 17,11-19

   Elmélkedés:

   Mindenért
   Pénteken reggel  hét órakor  érkeztem meg  a devecseri  plébániára.  Azért
   indultam  el,  mert  a  hétfőn  bekövetkezett  vörösiszap-áradásról  szóló
   híradások  hallatán  kötelességemnek  éreztem,  hogy  legalább  egy  napig
   segítségére legyek az ott  napok óta helytálló  és a segélyezést  szervező
   paptestvéremnek. A plébános  atya röviden köszöntött:  Köszönöm, hogy  itt
   vagy, hálás vagyok. Csak ennyit mondott,  aztán már kezdődött is a  munka.
   Nem tudom, hogy  mennyire volt tudatos  vagy ösztönös az  atya részéről  a
   hála kifejezése, de az biztos, hogy nagyon őszinte volt.

   Sokszor találkozhatunk életünkben hálával  és sajnos legalább annyiszor  a
   hálátlansággal  is.  Az  emberek   olykor  hálásnak,  máskor   hálatlannak
   mutatkoznak, s bizonyára mi is egyszer így, máskor másként viselkedünk.  A
   mai vasárnap evangéliuma  arról számolt  be, hogy  Jézus leprás  betegeket
   gyógyított meg, szám szerint tízet,  de közülük csupán egyetlen  bizonyult
   hálásnak. Csak  egy  gyógyult  ember tér  vissza  hozzá,  hogy  köszönetet
   mondjon jótevőjének, a többiek megfeledkeztek erről.

   Itt mindjárt meg is kapjuk a választ arra a kérdésre, hogy vajon mi áll  a
   hálátlanság hátterében? A felejtés. Az  ember elfelejti, hogy ki  segített
   rajta. Elfelejti,  hogy  mit kapott  a  másiktól. Valaki  így  fogalmazott
   egyszer: a hála a szív emlékezőtehetsége, s ennek megfelelően állíthatjuk,
   hogy a  hálátlanság a  szív  feledékenysége. Természetesen  a  hálátlanság
   mögött jóval több húzódik  meg, mint egyszerű feledékenység,  memóriazavar
   vagy értékelési tévedés. Kétségtelen, hogy a hálátlan ember  megfeledkezik
   azokról az embertársairól, akik korábban jót tettek vele. És az is biztos,
   hogy az Istennel  szembeni hálátlanság oka,  hogy az ember  természetesnek
   vesz olyan dolgokat, amelyeket Istentől kapott.

   Meg kell  tanulnunk  hálásnak  lenni!  Meg  kell  tanulnunk  észrevenni  a
   legkisebb dolgokat  is az  életben, akár  Istentől, akár  felebarátainktól
   kaptuk őket! Meg kell tanulnunk, hogy a hálánkat mindig ki kell  fejeznünk
   legalább  szavakkal,   és  ha   a   későbbiekben  lehetőségünk   van   rá,
   jócselekedetekkel is. Szent Bernát mondta a következőt: Istennek  egyetlen
   ajándékát sem  szabad,  legyen  az  kicsiny  vagy  nagy,  hálaadás  nélkül
   hagynunk, és magát a legkisebb jótéteményt sem szabad soha elfelejtenünk.

   A hálátlanság sajnálatos  térnyerésének oka többek  között az lehet,  hogy
   túlzottan üzletiessé vált  világunk. Amiért fizetünk,  aminek megadjuk  az
   ellenértékét,  azért  miért  legyünk  hálásak?  Valóban,  olyan  dolgokért
   szoktuk kifejezni a hálánkat, amit ingyen, viszonzás nélkül kapunk. De  ha
   ezek   az    önzetlenül    végzett    jócselekedetek    eltűnnek    emberi
   kapcsolatainkból, akkor a hála is elveszik. Az adomány elfogadásához és  a
   hála kifejezéséhez egyaránt alázatra van szükség. Aki képtelen  beismerni,
   hogy bizonyos  helyzetben  mások  segítségére  szorul,  s  emiatt  gőgösen
   visszautasít mindent,  az soha  nem kényszerül  arra, hogy  hálát  mondjon
   bárkinek is. Aki tehát  képtelen a hálára, az  valójában a szeretetre  nem
   képes.

   Befejezésül  még  egy  gondolat:   minden  szentmise  hálaadás.   Hálaadás
   Istennek. Pilinszky  János  egyik versének  (Az  ember itt)  sorai  jutnak
   eszembe: Az  ember  itt  kevés  a szeretetre.  Elég,  ha  hálás  legbelül.
   Ezért-azért; egyszóval  mindenért.  A  hálátlan embereknek  nem  fontos  a
   szentmisén  való  részvétel.  Akik   pedig  itt  vagyunk  hétről-hétre   a
   szentmisén adjunk hálát Istennek! Mindenért.
   (c) Horváth István Sándor



   Imádság:

   Istenem, minden a végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért  hálát
   adok. Hálás vagyok  azért, amit adtál,  s amit elvettél.  Hálás vagyok  jó
   képességeimért és  gyengeségeimért egyaránt.  Hálás vagyok  az örömért  és
   szenvedésért. Hálás  vagyok  segítségedért és  életem  nehéz  helyzetiért.
   Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz.