<br>Nem vagyok sztárpap<br><br>    Kalas Györgyi<br><br>2013. július 9., kedd 20:13 |<br><br><i>Pál Ferenc atya, vagy ahogy mindenki hívja Pálferi az egyik legismertebb katolikus pap ma Magyarországon. Előadásaira több százan zarándokolnak el minden héten és még többen hallgatják őt az interneten. Tanácsokat várnak tőle olyanok is, aki egyáltalán nem vallásosak. Erkölcstanról, öngyilkosságról, óvszerhasználatról is beszélgettünk vele.</i><br>
<br><b><br>Nagyon nehéz volt önnel időpontot egyeztetni, ennyire elfoglalják a papi teendők?</b><br><br><br><br>Igen. Az időm nagy részét az alapvető feladataim, hivatásom, a papi munka teszi ki. Szentmisét mutatok be, temetek, esketek, keresztelek, jegyeseket oktatok, betegeket látogatok, haldoklókhoz megyek és hittanórákat tartok több korosztálynak. Ez alól egyedüli kivétel a szerda, az a szabadnapom, azt nevezem embermentes napnak, és annyi pont kell is.<br>
<br><b>Kedd esténként pedig mára híressé vált előadásait tartja.</b><br><br>Alkalmaknak szoktuk hívni, amivel azt fejezzük ki, hogy nemcsak az értelemhez akarunk szólni, hanem ez egyben alkalmat teremteni a változásra és a spirituális növekedésre. Ez az előadás tehát nem csak információátadás vagy élmény akar lenni.<br>
<br><b>Amikor elmentem az előadására, meglepődtem a közönség összetételén, idősebb korosztályra számítottam. Ehhez képes rengeteg volt a fiatal és az egyetemista.</b><br><br>Sok a fiatal, de az átlag 30 év fölött van. Nem azok jönnek, akik még gyűjtik az élettapasztalatot, hanem talán inkább azok, akik próbálják ezt a tapasztalatot meg is érteni. Olyanok, akik próbálnak az életüknek valami irányt szabni, bizonyos tévedéseiket nem akarják még egyszer elkövetni, de még keresik az új lehetőségeket, utakat.<br>
<br><b>A Semmelweis Egyetem által készített felmérés szerint a tipikus pálferis hallgatóság a 32-37 év között diplomás, de egyedülálló nő. Önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy esetleg nem a párválasztáshoz keresnek-e valamiféle útmutatót az előadásain?</b><br>
<br>Nyilván ez is benne van, de az alkalmakhoz rengeteg más program is kapcsolódik, ami egyben lehetőséget biztosít az ismerkedésre. Ez is azt mutatja, hogy nem csak információátadás zajlik. De nem érdemes ezeket a statisztikákat egyoldalúan nézni, például a hallgatóság harmada férfi, ami nagyon nagy dolog. Hogy lélektani, kapcsolati, spirituális témákra bejöjjön több száz férfi hétről hétre, nagyon ritka és megtisztelő. Hiszen a pszichológiai témájú előadásokon általában a hallgatóság 90-95 százaléka nő.<br>
<br><b>Az említett kutatás azt vizsgálta, hogy az ön előadásai milyen űrt töltenek be. Ön is úgy gondolja, hogy egyfajta űrt tudott betölteni, ezért lettek ennyire népszerűek ezek az alkalmak?</b><br><br>Talán van ebben valami, hiszen nem sokan űzik ezt a műfajt, és a lélektani megközelítést nem feltétlenül kötik össze tudományos igényességgel. Emellett számomra az is érdekes lehetőség, hogy mindez egy színpadon történik, ahol lehetőség nyílik az improvizálásra, spontaneitásra, az elmondás mellett a megjelenítésre is. Ezért is kifejezetten szívesen csinálom. Sokan vannak, akik nagyszerű szakemberei a területüknek, de kevésbé jó előadók. Vannak nagyszerű előadók, de kevésbé értenek valamilyen tudományághoz. Kevesen vannak, akik mindkettőben valamennyire jártasak.<br>
<br><b>Akik negatív kritikával illetik, pont ezt vetik a szemére, hogy önnek csak a performansz a lényeg. A  humor a mondanivaló rovására megy.</b><br><br>Nem kívánok egyetemi előadásokat tartani. Azt gondolom, hogy minél többet tudunk az életből megjeleníteni a színpadon, az annál jobban kifejezi a realitást, amiben élünk. És annak része a humor is, ami felszabadító tud lenni. Sokan nem szívesen fogadják el, hogy a keddi alkalmaink nem evangéliumi hirdetések, és én ott nem is papi szerepben vagyok, hanem előadói szerepben. Mégpedig a mentálhigiéniás szakember szerepében, hiszen az is a végzettségem, de mindezt természetesen a papi identitásommal együtt. Nem zavar, ha az előadásom kritika tárgya, mert azt gondolom, hogy elég széles az ég, hogy ez is elférjen alatta. Jónak tartom, hogy megvan az a szabadság, hogy mindenki megtalálhatja azt, amin keresztül fejlődni tud, meg növekedni.<br>
<br><b>Az, hogy ennyire sok fiatal jár az előadásokra azt jelenti, hogy a fiatalok körében kezd nagyobb szerepet betölteni a vallás?<br></b><br>Érdemes egymástól megkülönböztetni, hogy valaki hívő, vallásos, vagy csak spirituálisan fogékony, érzékeny. Az ember kikezdhetetlenül spirituális lény, és én nagyon örülök, ha amit mondok, az érték tud lenni annak is, aki magát kevésbé tartja vallásosnak. Hívővé válni, vagy vallásossá lenni egy folyamat, amit a megtérési folyamatnak szoktuk nevezni. Ebben a személyiség átstrukturálódik, történik egy újjászületés, amit lélektanilag úgy fejezhetünk ki, hogy máshová kerülnek a súlypontok. A spiritualitástól a vallásig már csak egy lépés az út. Hiszen a vallás a spirituális természetünk kultúrába ágyazott társas megnyilatkozása.<br>
<br><br>Az, hogy a fiatalok körében terjed-e a vallás, inkább vallásszociológiai kérdés. A kutatások szerint most a falu vallástalanodik el nagy lépésben, és a városban pedig mintha a fiatalok szubkultúrájához illeszkedően kezdene kialakulni egy újfajta vallásos magatartás, főleg közösségi módon. Talán kikristályosodik egy 21. századhoz illeszkedő vallási magatartásforma és annak a különböző gyakorlatai és megélése. De rajtunk áll, hogy ezt kidolgozzuk és kikísérletezzük, és éppen attól lesz élő és eleven, hogy együtt hozzuk ezt létre.<br>
<br><b>Akkor, ahogy értem mindenkiben megvan a spiritualitásra való hajlam, csak nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy közel kerüljön ehhez az énjéhez?</b><br><br>Igen, nem mindenki éli meg, vagy nem mindenki éli meg tudatosan és nem mindenki ápolja. Mivel nemcsak spirituális lények vagyunk, hanem eredendően társas lények is, teljesebb az élet, ha a spiritualitásomat valamiféle társas térben élem meg, az pedig történelmileg adottan általában egy vallás.<br>
<br><b>És a bennünk rejlő spiritualitás megélését segítheti, vagy éppen hátráltatja hogy kötelező lesz iskolákban a hittan és az erkölcstan?</b><br><br>Egy társadalomban élünk, ahol kikerülhetetlenül egymásra vagyunk utalva, ráadásul itt egy kétmilliós világvárosban, lépten-nyomon egymáshoz érünk. Egyáltalán nem mindegy, hogyan rendezzük az egymáshoz való kapcsolatunkat. Az erkölcs lényege, hogy képesek legyünk egymással együtt élni, egymást tiszteletben tartva és megbecsülve. Azt, hogy ez szóba jön az órán, én nagyon jótékonynak tartom. Ahol erkölcsi értékekről szó tud esni, ott növekszik az erkölcsi érzékenység és a morális igényesség. Ez a személyiségfejlődéhez is hozzátartozik. Ezen belül lehetőség van a vallási oktatásban is részesülni, amit szintén nagyon jónak tartok. De a nagyobbik kérdés nem ez, hanem az, hogy mi fog történni az alatt a 45 perc alatt, mert mindent lehet jól és rosszul csinálni. Nagyon szorítok mindenkiért, aki erre vállalkozik, hogy kedvvel és jól csinálja.<br>
<br><b>A témákat hogyan választja ki az előadásra?</b><br><br><br>Mivel mentálhigiénés szakember vagyok, tartok önismereti csoportokat is és olyan témákat választok, amik ott, vagy a lelki gondozói tevékenységemben, vagy a gyóntatásban felmerülnek. Eléggé tetten érhető hogy mik a legégetőbb problémák és hol érzékelhető legjobban a lelki bizonytalanság, sebzettség.<br>
<br><b>Például a párkapcsolatok terén.<br></b><br>A kapcsolatok nagyon nagy témává váltak. Nemrégiben a jegyescsoportban beszélgettünk a házasság előtti félelemről és szorongásról, az egyik fiatal menyasszony azt mondta, mi ezt úgy hívjuk egymás közt, hogy ara para. Érdekes módon a házasságtól való félelem régebben a férfiakra volt jellemzőbb, míg a nők önfeledtebben házasodtak és az esküvő egyféle dicsőségnek is  számított. Ma a nők közül is sokkal többen mennek át ezen a szorongásos folyamaton, mint akár 10-15 évvel ezelőtt. Talán azért, mert a szabad döntés nagyobb felelősséget is jelent. Míg régen a korlátok elfogadásával kellett megküzdeni, addig ma a saját döntéseink következményeivel.<br>
<br>Sok mindent tudunk arról, hogy mitől jó egy kapcsolat és mitől nem, mitől elégedett valaki és mitől nem. Hogy mi tesz tönkre egy kapcsolatot, vagy mi gazdagít egy kapcsolatot, hiszen ennek is megvannak a maga törvényszerűségei. Fontos, hogy mindaz, ami a tudományos kutatásokban már megfogalmazódott, az a hétköznapi gondolkodásban is közkinccsé váljon.<br>
<br><b>Önt kritizálták már azért is, hogy a katolikus egyház tanításaival ellentétben viszonylag elfogadóan nyilatkozott az óvszerhasználatról.</b><br><br>Amiről beszéltem, nem áll ellentétben a katolikus egyház tanításával. Az egyház tanítása azt akarja következetesen képviselni, hogy a család, társkapcsolat, a másik ember, a szexualitás, a testünk több, mint az önkifejezés eszköze. Az egyház nem korlátozni akar, hanem azt hangsúlyozni, hogy a másik embert, legyen az magzat, gyerek vagy felnőtt, személynek tartsuk, és ne tárgyiasítsuk. Vagyis az embertársunkra ne úgy tekintsünk, mint aki az önmegvalósításunk, élvezetünk, szükségleteink kielégítésének eszköze. Hogy az élet adott szituációiban emellett ki hogyan dönt, az lelkiismereti kérdés.<br>
<br><b>Önt szokták ilyen jellegű kérdésekkel megkeresni?<br></b><br>Persze.<br><br><b>És olyankor mit tanácsol?</b><br><br>Nem szoktam tanácsot adni. Mert nem nekem kell a döntés után végigélni azt az életet. Én csak segítem a velem beszélgetőt közelebb jutni saját magához.<br>
<br><b>Önismereti csoportokat is vezet, ezen a téren mi a legnagyobb személyes sikere?</b><br><br><br>A siker az egészen apró dolgoktól terjed addig, hogy valaki mondjuk nem öli meg magát, és nekem benne van a kezem a dologban. Azok közül, akik hozzám jártak, szerencsére nem volt még olyan, aki meg is tette volna. De egy szakember, akitől  tanultam a suicid krízisben lévők segítését, azt mondta, minél hosszabb ideig csinálod, annál biztosabb, hogy valaki megteszi. A legtöbben ilyenkor kilátástalannak élik meg az életüket, nem látják azt, hogy hogyan tudnának másképpen élni. Valójában nem meghalni akarnak, hanem úgy nem akarnak élni, ahogy eddig éltek.<br>
<br><b>Hogy kicsit vidámabb vizekre evezzünk, a már idézett felmérés szerint a pálferisek 87 százaléka boldognak mondja magát, ami a magyar lakossághoz viszonyítva igen magas arány.<br></b><br>Ennek biztosan sok oka, van, de ha ehhez én is hozzájárultam, azt örömmel veszem. De az is lehet ok, hogy olyanok hallgatnak elsősorban, akik aktív felelős módon elkezdtek magukkal foglalkozni és magukkal törődni, kapcsolataikat ápolni.<br>
<br><b>Híresnek tartja magát? Mert sokan úgy tekintenek önre, mint egy sztárpapra.</b><br><br>Nem vagyok sztár. De ismert vagyok, felismernek az utcán, népszerűek a könyveim. Tudom, hogy az ismertségnek ma nagy hangsúlyt tulajdonítunk, emögött az a vágyunk húzódik meg, hogy figyeljenek ránk, hogy bánjanak velünk személyként, ne tévesszenek össze mással, vegyenek emberszámba. De ezek csak eszközök. Nekem sosem volt célom, hogy ismert legyek. Nagyon jó érzés, felelősség és megtiszteltetés, de néha nagyon fárasztó.