<div dir="ltr"><h1>Ferenc pápa katekézise a nagyhétről </h1>                   <div>                <span>            <a href="tel:2013.%2003.%2027.%2017" value="+12013032717" target="_blank">2013. 03. 27. 17</a>:23        </span>       </div>
           <div>      <div>              <div>                      <p>Ferenc
 pápa március 27-én, szerdán délelőtt a   Szent Péter téren tartotta meg
 az első általános audienciáját, két   héttel megválasztása után. 
Katekézisében hangsúlyozta, hogy nagy   hálával és tisztelettel 
folytatja szeretett előde, XVI. Benedek   tanúságtételét. Húsvét után 
folytatja majd a hit évének   katekézisét. Szerdán azonban a nagyhét 
jelentőségét magyarázta   tanításában a híveknek.</p>        </div>          </div> </div> <p><img src="https://mail.google.com/mail/u/0/?shva=1#inbox/13dad42b6a7b1d86" style="margin: 7px; float: left;" height="120" width="180">Virágvasárnappal
 megkezdtük az egész liturgikus év középpontját   jelentő hetet, amely 
során elkísérjük Jézust kínszenvedésében,   halálában és feltámadásában.
 Mit jelent számunkra a nagyheti   események megélése? – tette fel a 
kérdést Ferenc pápa. – Mit jelent   az, hogy követjük Jézust a 
kálváriára, a kereszthez és a   feltámadáshoz vezető úton? Földi 
küldetésében Jézus a Szentföld   útjain haladt végig; 12 egyszerű embert
 hívott meg arra, hogy maradjanak   vele, osztozzanak útjában és 
folytassák küldetését. Abból a népből   választotta ki őket, akik mélyen
 hittek Isten ígéreteiben. Jézus   mindenkihez beszélt kivétel nélkül: a
 nagyokhoz és az egyszerű   emberekhez, a gazdag ifjúhoz és a szegény 
özvegyasszonyhoz, a   hatalmasokhoz és a gyengékhez. Elhozta Isten 
irgalmasságát és   megbocsátását, gyógyított, vigasztalt, megértéssel 
volt az emberek   iránt, reményt adott.<br><br>Mindenkihez elhozta Isten
 jelenlétét,   aki minden férfi és nő iránt figyelemmel van, mint ahogy 
ezt teszi egy   jó apa és egy jó anya minden egyes gyermekével. Isten 
nem várta meg,   hogy mi menjünk el hozzá, hanem Ő volt az, aki felénk 
jött, számítás,   mérték nélkül. Isten ilyen: mindig ő teszi meg az első
 lépést, ő   jön el felénk. Jézus a leghétköznapibb emberek mindennapi 
valóságát   élte meg: meghatottan állt a tömeg előtt, amely pásztor 
nélküli   nyájként mutatkozott. Sírt, látván Márta és Mária szenvedését 
  testvérük, Lázár halála miatt; meghívott egy vámost tanítványai   
közé, elszenvedte egy barátja árulását is. Jézussal Isten   
bebizonyította, hogy velünk van, közöttünk van. „A rókának odúja   van, 
az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a   fejét”
 (Mt 8,20). Jézusnak nincs otthona, mert az emberek között lakik,   mi 
vagyunk számára az otthon, küldetése az, hogy mindenki számára   
megnyissa Isten kapuit, Isten szeretetének jelenléte legyen – mondta   
szerda délelőtti katekézisében a Szentatya.<br><br>Hozzátette:   
nagyhéten éljük meg a csúcspontját ennek az útnak, ennek a   
szeretet-tervnek, amely végighalad az Isten és az emberiség közötti   
kapcsolatok egész történetén. Jézus felmegy Jeruzsálembe, hogy   
végrehajtsa az utolsó lépést, amelyben egész létét összefoglalja:   
teljesen átadja önmagát, semmit sem tart meg saját maga számára, még   
életét sem. Az utolsó vacsorán barátaival megosztja a kenyeret és a   
kelyhet. Isten fia felkínálja magát nekünk, kezünkbe adja testét és   
vérét, hogy mindig velünk legyen, közöttünk lakjon. Az Olajfák   hegyén,
 vagy Pilátus előtt nem tanúsít ellenállást, hanem átadja   önmagát. Ő a
 szenvedő Szolga, aki mindentől megfosztja magát egészen a   halálig 
menően, mint ahogy ezt Izajás próféta megjövendölte (Iz   53,12).<br><br>Ezt
 az önfeláldozáshoz vezető szeretetet Jézus nem   passzívan, nem 
egyfajta elkerülhetetlen végzetként éli meg.   Természetesen nem rejti 
el mély emberi megrendülését az erőszakos   halállal szemben, de 
maradéktalan bizalommal fordul az Atyához. Jézus   önkéntesen adta át 
magát a halálnak, hogy megfeleljen az Atyaisten   szeretetének, 
tökéletes egységben akaratával, hogy megmutassa irántunk   való 
szeretetét. A kereszten Jézus „szeretett engem s önmagát adta   értem” 
(Gal 2,20). Mindannyian mondhatjuk: Szeretett engem és önmagát   adta 
értem. Ez azt jelenti, hogy ez a mi utunk is.<br><br>A nagyhéten   nem 
csak szívünk érzelmeivel követjük Jézust, hanem megtanuljuk, hogy   
hogyan lépjünk ki önmagunkból, hogy a többiek felé forduljunk, hogy   
elinduljunk a lét pereme felé, hogy megtegyük az első lépéseket   
testvéreink felé, különös tekintettel a távolállókra, azokra, akiket   
elfeledtek, akiknek nagy szükségük van a megértésre, a vigasztalásra,   
segítségre. Olyan nagy szükség van arra, hogy elvigyük mindenhová az   
irgalmas és szeretetben gazdag Jézus élő jelenlétét!<br><br>Megélni a 
nagyhetet azt is jelenti, hogy belépünk Isten logikájába, a   kereszt 
logikájába, ami nem elsősorban a fájdalom és a halál logikája,   hanem a
 szeretet és az önátadás logikája, amely életet ad. Azt jelenti,   hogy 
belépünk az evangélium logikájába. Krisztust követni, elkísérni,   vele 
maradni azt igényli, hogy „kilépjünk” önmagunkból. Hitünket ne   
elfásultan éljük meg, ne pusztán szokásként, ne engedjünk a   
kísértésnek, hogy bezárkózzunk a saját magunk sémáiba, amelyek   végül 
elzárják előlünk Isten teremtő cselekvésének   látóhatárát.<br><br>Isten
 kilépett önmagából, hogy eljöjjön   közénk, sátrat vert közöttünk, hogy
 elhozza Isten irgalmasságát, ami   üdvözít és reményt ad. Ha követni 
akarjuk őt, és vele akarunk   maradni, nem elégedhetünk meg azzal, hogy 
bent maradjunk az akolban a 99   báránnyal, hanem ki kell mennünk 
Jézussal, hogy megkeressük az elveszett   bárányt.<br><br>Valaki 
megjegyezhetné, hogy nincs rá ideje, annyi   mindent kell tennie, hogyan
 tudna ilyen nehéz dolgot véghezvinni véges   erejével, bűneivel? 
Gyakran megelégedünk néhány imával, egy vasárnapi   misével, amelyen 
szórakozottan veszünk részt, vagy néhány karitatív   gesztussal, de 
nincs hozzá bátorságunk, hogy „kilépjünk” és   elvigyük Krisztust 
másoknak. Kissé olyanok vagyunk, mint Szent Péter.   Amikor Jézus 
kínszenvedéséről, haláláról és feltámadásáról,   önmaga átadásáról, 
mindenki iránti szeretetéről szól, az apostol   félre hívja és 
szemrehányást tesz neki.<br><br>Jézus szavai   teljesen felborítják 
terveit, elfogadhatatlannak tűnnek, veszélyeztetik   azokat a 
bizonyosságokat, amelyeket felépített magának, nem felelnek meg   a 
Messiásról való elképzelésének. Jézus tanítványaira tekint és az   
evangélium talán legkeményebb szavait intézi Péterhez: „Takarodj   
előlem, sátán! Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkodol”   
(Mk 8,33) – idézte Márk evangéliumának szavait Ferenc pápa.<br><br>Isten
 mindig irgalmas – ezt ne feledjétek. Ő az irgalmas Atya. Isten   úgy 
gondolkozik, mint az atya, aki várja fia visszatérését és elé   megy, és
 már messziről látja, hogy jön. Ez azt jelenti, hogy minden nap   kiment
 és nézte, hogy vajon hazatér-e fia. Ilyen a mi irgalmas Atyánk.<br><br>Isten
 úgy gondolkozik, mint az irgalmas szamaritánus, aki nem halad   el 
sajnálkozva a bajba jutott mellett, nem fordítja el tekintetét, hanem   
segítségére siet, anélkül, hogy viszonzást várna. Nem kérdezi, hogy   
zsidó-e, vagy pogány, vagy szamaritánus, gazdag-e, vagy szegény: nem   
kérdez semmit. Segítségére siet: ilyen az Isten. Isten úgy gondolkozik, 
  mint a pásztor, aki életét adja, hogy megvédje és megmentse   
bárányait.<br><br>A nagyhét kegyelmi időszak, amelyet az Úr ad   
számunkra, hogy megnyissa szívünk, életünk, plébániánk, egyházi   
mozgalmaink, társulataink ajtaját. Milyen nagy fájdalom, hogy annyi   
plébánia bezárta kapuit! Isten azt kívánja, hogy kilépjünk   önmagunkból
 és találkozzunk a többiekkel, elvigyük számukra hitünk   világosságát 
és örömét.<br><br>Mindezt Isten szeretetével és   gyöngédségével, 
tisztelettel és türelemmel, annak tudatában, hogy mi   használjuk 
kezünket, lábunkat, szívünket, de Isten vezet bennünket és   ő teszi 
termékennyé tetteinket – mondta Ferenc pápa, majd arra   buzdította a 
híveket, hogy bátran kövessék az Urat, vigyék el   szeretetének egy 
sugarát azokhoz, akikkel találkoznak.</p></div>