[Otthonunk] Várlak Uram (adventre)

[Andrea Kollmann]

Várlak…


Uram, ma este vacsorára várlak. Elővettem a legféltettebb tányérokat,

kifényesítettem az étkészletet, félbehajtottam a szalvétát, és
nekikészültem, hogy feltálaljam azt, amit készítettem. Első fogásként hozom
hazugságaimat, amikkel védekezem. Azután gyávaságban pácolt, harag lángján
pirított sértődés kerül az ünnepi asztalra. Italként összegyűjtöttem a
könnyeimet, levezetésként ott vannak a tisztátalan, édes-keserű vágyaim és
terveim. Mindezt felrakom, és közben őszintén szégyellem magam, hogy bár
várlak, TÉGED várlak, mégis ezeket

teszem eléd. Mert csak ezt tehetem…

Feltálaltam az életem: az elrontott döntéseket, a megszakított
kapcsolatokat, a megromlott szeretetet, mindazt a rosszat, amit a te jó
alapanyagaidból főztem ki, saját receptem alapján. Odaférnek még a
félelmeim, a kétségeim, a kiborulásaim és a mások hibáztatása is. Az órára
nem nézek, tudom, akkor jössz, amikor akarsz, vagyis amikor igazán jönnöd
kell. De végignézek a terített ünnepi asztalon, és közben megőrjít a
szégyen: tudok-e letenni valamit eléd, amit szeretsz, vagy csak az
undokságaimmal tukmállak?

Úgy érzem, évek teltek el azóta, hogy vacsorára és életközösségre hívtál

magaddal. Régen volt már, hogy egy falat kenyér és egy korty bor
édesebb és táplálóbb
volt, mint a bűn sokfogásos menzája. Bánom és szégyellem, hogy végigkóstoltam
a menü javát. De ezen már változtatni nem tudok. Csak remélem, hogy ezek
ellenére eljössz ma este.

Várlak, Uram. Várom az eljöveteled, hogy belépj hozzám, mosolyogva az

asztalomra nézz és megkérdezd: „Szerinted ez ennivaló? Te ezt a
szemetet eszed?”.
Várom, hogy a sarkainál megfogva felemeld az abroszt, összefogd vele mindazt,
amit eléd tettem, és kividd egy hatalmas kukába. Aztán talán odaülnél az
asztalhoz, rám néznél, mosolyognál és csak ennyit kérdeznél: „Ugye tudod, hogy
most is én hoztam vacsorát?”. S kitennéd a kegyelem tányérjára az élet kenyerét
és az élet vizét. Utána együtt ennénk, én pedig sírnék, mint egy kisgyermek
– de a könnyeim felszáradnának.

Várlak, Uram, és közben megéhezem. Kiéhezem a te jelenlétedre,
szeretetedre, vigasztalásodra. Ismét meg tudom kívánni azt, hogy szólj
hozzám. Várlak és hiányzol. Nélküled nem vagyok egész. Szinte repülök,
mikor meghallom az egyetlen koppanást az ajtón. Útközben felöltöm a
legszebb mosolyom, ölelésre tárom a karom, és már mielőtt belépnél, boldog
vagyok, hisz megígérted: aki ajtót nyit, ahhoz bemész és nem vádaskodsz,
nem fejmosást végzel, nem finnyáskodsz, nem keresel kifogásokat, tudálékos
és kioktató se leszel, hanem vele vacsorázol.

Ülj le az asztalomhoz ma este, Uram. S ne csak vacsorára maradj, rendezkedj
be itt örökre!
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://lista.hcbc.hu/pipermail/otthonunk/attachments/20221129/1ce3c544/attachment.htm>