[Otthonunk] Böjte Csaba testvér

[Ilona Széplaki]

[image: Ez a legkedvesebb írásunk Böjte Csaba testvértől. Facebookos
mércével mérve kicsit hosszú, de olyan gyönyörű, hogy ha ez nem éri meg a
ráfordított időt, akkor semmi, amit itt lehet olvasni. :) A szegediek pedig
szeptember 21-én személyesen is találkozhatnak Vele:
https://www.facebook.com/events/145235389016233/ A nyári vakáció egyik
reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba.
Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: "Mikor megyünk a táborba?" A kislány
egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez. Hazavittük a
Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, mert -
telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy nem
igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és igazából
egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet? Így most itt vagyunk a
Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon, ki tudja hányadszor a
gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat. Forr a víz, én
folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak. Egyszerre jönnek mellém,
hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy
tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" - kérdezem. "Mert
apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó kispatak - Az én
apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor
korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is
sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt
meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is megverte. De én nem
leszek k...a." Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak
beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan
sokan 'bizgették', míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan
rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell
tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt." Hallgatunk, a tó vize
egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk
befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a
napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója.
Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán
koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a
nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre. De
nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s egyszer az
egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy szemetes láda, oda
bújtunk el." És mondja, és mondja. Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak
a fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán odasodródik
két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi ezeket a
fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz
percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a villámhárító a villámot,
úgy vonzzák a 'galibát'. Rájuk szólok, s mint két ma született bárány
kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek
nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba
jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.
Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a
gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a
gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott
körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott
eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár
perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem,
és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy
anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a
tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.
Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan
csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem,
hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De
úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem
kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent,
hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a
további életük. Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott
vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok
gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat,
hanem kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai
között, hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a
szemem, de itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt
kérte, hogy megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy
szeressük, szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk.
Nehéz megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy
valami Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki
kacag, felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy
most semmi más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus
alatt soha nem gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire
átszervezik az életemet. Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok
tetováltatni a mellemre?]
<https://www.facebook.com/photo.php?fbid=615178191838418&set=a.179542955401946.39687.178446845511557&type=1&ref=nf>
Ez a legkedvesebb írásunk Böjte Csaba testvértől. Facebookos mércével mérve
kicsit hosszú, de olyan gyönyörű, hogy ha ez nem éri meg a ráfordított
időt, akkor semmi, amit itt lehet olvasni. A szegediek pedig szeptember
21-én személyesen is találkozhatnak Vele: https://www.facebook.com/
events/145235389016233/

A nyári vakáció egyik reggelén csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött
vissza az otthonba. Örömmel ugrott a nyakamba s kérdezte: "Mikor megyünk a
táborba?" A kislány egy hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a
szüleihez.
Hazavittük a Dévától 200 km-re levő otthonába, de pár nap múlva visszajött,
mert - telefonáltam! "Jöjjön, mert megyünk táborba". Hogy mondjam meg, hogy
nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, és
igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?

Így most itt vagyunk a Csónakos partján, "táborozunk", hogy ne csalódjon,
ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a csapatomat.
Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind megvannak.

Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, mesélnek. Az egyik negyedikes
lányunk megkér, hogy tetováltassak szép hableányt a mellemre. "Miért?" -
kérdezem. "Mert apukának is egy olyan volt. - És elindul egy csacsogó
kispatak - Az én apukám nagyszerű apa volt. Igaz, hogy sokat ivott, s
egyszer, mikor korbáccsal megvert, kiütötte az egyik szememet. Nem akarta.
Utána apuka is sírt, bánatában nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves
voltam, akkor halt meg. Öngyilkos lett, mert sokat k...ott. És apu őt is
megverte. De én nem leszek k...a."

Hallgatok, magamhoz szorítom e szép szőke kislányt. Ő csak beszél.
Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és hogy az apukát olyan sokan
'bizgették', míg fogadásból megivott két liter vodkát. "Apukám olyan rendes
volt, utolsó cseppig megitta, mert az ember, amit ígér, azt meg kell tegye,
úgy-e? Apuka sokat hányt és meghalt."

Hallgatunk, a tó vize egykedvűen fodrozódik. Nagyon sok mondat van az
életünkben, mit nem tudunk befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes,
szép barna bőre ragyog a napfényben. Három éve van nálunk, az osztály
második tanulója. Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy
nagyváros állomásán koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél,
mint más a nyaralásról: "Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott
egyszerre. De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával
jöttek, s egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy
szemetes láda, oda bújtunk el." És mondja, és mondja.

Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a fizikai mocskot oldja, mossa s
remélem viszi messzire. Aztán odasodródik két testvér, a harmadikat
végezték. Szédületes energia tépi ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit
lesodornak a lábukról. Nem rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki
mellettük. Mint a villámhárító a villámot, úgy vonzzák a 'galibát'. Rájuk
szólok, s mint két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már
rohangálni nem lehet, hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze
hogy beszélgetünk, és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél
csodálatosabb anya nincs, de aki nagyon elfoglalt.

Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a
gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét. Mert én csak azt látom, hogy a
gyermekek első áldozására a 18 km-re lakó anyuka, azokkal a lakkozott
körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem tudott
eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére egy pár
perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró szereplésre sem,
és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat és elismerem, hogy
anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy nincs ideje. S hogy a
tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két szilaj paripát.

Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a táj, a gyermekek, és minden olyan
csodálatos. Végtelenül jól van minden, úgy ahogy van! Sokszor nem értem,
hogy egy-egy törékeny gyermek válla hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De
úgy látszik, hogy nem is ez a fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem
kielemeznem kell, hanem szeretettel átölelni és hordozni. Megtenni mindent,
hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a
további életük.

Egy labda telibe talál, és szinte észre sem veszem, ott vagyok a Csónakos
tó vizében. Játszunk, én vagyok a cica, és forrik a sok gyermek
csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem megoldani kell a problémákat, hanem
kacagni, és eltalálni azt a tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között,
hogy nehogy megint én legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de
itt a tó vizében úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy
megértsük ezt a csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük,
szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz
megtanulni együtt élni a konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami
Isteni erő megint a gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag,
felsültem, alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi
más nem fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem
gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az
életemet.

Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://lista.hcbc.hu/pipermail/otthonunk/attachments/20130901/ad273b8d/attachment.html>