[Magveto] Elmélkedés a köszöntésről

[Babos Tamás]

Mese a Föltámadottról (1)

 

Mottó:

Száll a madár ágról ágra,
száll az ének szájrul szájra.
(Arany János: Rege a csodaszarvasról)

 

Áldom emlékét azoknak, akiktől hallottam, és elmondom, amíg mondhatom.

 

(1) "Mikor azon a napon . . . este lett, és a helyiség ajtaja . . . be 
volt zárva . . . , eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: 
"Békesség nektek!" (Jn 20, 19)

 

Amit Jézus itt mond, az nem más, mint a zsidók ősi köszöntése: "Shalom!" 
vagyis "Békesség!" Így mondják a muzulmánok is: "Szalam!" vagy "Maa' 
szalam!", estleg ünnepélyesen: "Alejkum szalam!", ami annyit tesz, hogy 
"Békesség Istentől!", ahogyan ezt szent Pál apostol is sokszor írja 
köszöntésképpen.

Ismerős ez a köszöntés nálunk is, Magyarországon. Mifelénk így mondják: 
"Áldás, békesség!", és leginkább a református atyafiak körében hallható. 
Csak azt ne képzelje valaki, hogy reformátori buzgólkodás eredménye ez a 
szokás: elterjedt már latinul egész Európában, különösen szent Ferenc 
"Kisebb testvérei" körében, "Pax et bonum!" alakban. Tessék csak 
megállni Pesten, a Ferenciek terén, és megkeresni a kiaranyozott 
köszöntést a templom főkapuja fölött!

 

Hanem amikor Jézus mondja, akkor még a leggyakoribb, hétköznapi 
köszöntés ez: így köszön Ő, a legegyszerűbb és igazán szent alakban, 
amikor csodálatos módon, bezárt ajtón át érkezik!

 

Hogyan kerülhet be éppen a köszöntés, a legegyszerűbb hétköznapi 
köszönés az evangéliumos könyv rövidre fogott, szűkszavú elbeszélésébe? 
Az a köszönés, amely magától értődik, amely másképpen talán nem is 
hangozhatott volna?! Hát persze hogy azért, mert nem csupán köszönés, 
hanem sokkal több is annál!

 

Erről tanúskodik az ismétlés, a 21. vers: "Aztán újra szólt hozzájuk: 
'Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is 
titeket!'" Ezt erősíti meg szent Lukács evangéliuma is egy korábbi 
jelenetben, amikor a tanítványok kiküldését beszéli el: "Ha valamelyik 
házba bementek, először ezt mondjátok: 'Békesség e háznak!' Ha a 
békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, 
visszaszáll rátok." (Lk 10,5-6) Ez a magyarázat nem hagy kétséget 
aziránt, hogy itt valójában áldásról van szó: az érkező áldja meg 
azokat, akik befogadják, mint ahogy Jézus is megáldja tanítványait, 
mielőtt küldetésüket kimondja. Áldás ez a javából, az ősi és 
legegyszerűbb köszöntés szavával!

 

És most kérdezek valami szokatlant: követhetjük-e ezt a példát mi is, 
mondhatunk-e áldást mindennapi köszönésünkkel? Hogyan szól az a 
köszöntés, amelyet egészen lélektelenül és észrevétlenül is ki tudunk 
mondani naponta és számlálatlanul:

- Jó napot kívánok!

Szerény kis áldás ez: nem hívja segítségül Istent, nem mutat a 
túlvilágra, nem terjed ki egész hétre, egész évre, egész életünkre! 
Valóságos kis áldás ez: azt mondom én, akit Jézus testvérévé és Isten 
gyermekévé fogadott, hogy ezzel a szívemmel, ahol Jézus szállást akar 
venni magának, jó napot kívánok Neked! Hívom Rád mindazt a jót, amit 
közös Atyánk készített Neked erre a mai napra!

 

Akarjuk-e megáldani embertársainkat, akikkel találkozunk, válogatás és 
különbség nélkül, nem tekintve sem bűnt sem erényt, sem vonzalmat sem 
haragot, ahogy Istenünk is ad napfényt és küld esőt minden embernek?! 
Akarunk-e imádkozni értük életünk minden percében, ezt a nagyon 
egyszerű, röpke kis áldást mondva el rájuk?! Ezt az egyszerű áldást, 
amelyet még azok is őszinte szívvel fogadhatnak tőlünk, akiknek egészen 
más, sőt egészen rossz elképzeléseik lehetnek arról, hogy mitől is lesz 
"jó" egy reggel, egy este, egy nap, és egy egész élet!

 

Igen, talán jó lenne így imádkozni értük, szüntelenül, nemzeti 
imaévünkben és életünk minden napján!

Perémy Gábor