[Magveto] 2005. 08. 07.

[Dozsa Istvan]

2005. augusztus 7.
Évközi 19. vasárnap

Jézus maga mondja Péter apostolnak: jöjj, bíztatja, hogy induljon útnak, hogy vállalkozzon valami olyasmire, amire emberileg szólva nem sok reménye lehetett. Az apostol pedig képes volt a vízen járni és célt érni, nem ugyan saját erejéből, nem is lelki nagysága tette őt erre képessé, hanem egyedül azért tudott fenn maradni a vízen és azért érhette el Krisztusát, mert Jézus kinyújtotta a kezét és megragadta őt.
       
Amikor Isten tanítását halljuk, amikor Isten bennünket napról-napra a nagyobb jóra hív, amikor feladatot ad nekünk, amikor az Ő és testvéreink szolgálatára kapunk meghívást, akkor, ha csak a magunk erejét, mondhatnám erőtlenségét számítanánk, talán joggal mondhatnánk: nem vállaljuk.  

Ám, ahogy akkor Ő lejött a hegyről, hogy az apostolok mellett legyen ő szorult helyzetükben, ugyanúgy elindul mifelénk is, belép életünkbe és velünk tart, társul szegődik hozzánk. Isten nem csak embereket rendelt segítőtársul számunkra földi zarándoklásunk idejére, akikre támaszkodhatunk, akik, társként, testvérként mellettünk állnak, hanem maga is emberré lett, társunkká, testvérünkké lett, segítőnké. Maga az Isten áll mellettünk, segít és támogat bennünket. 

Ki mondhatná el ezek után közülünk, hogy egyedül van, hogy magára maradt, hogy csak önmaga erejére támaszkodhat – hacsak nem az, aki nem ismeri fel, vagy éppen elutasítja testvérei segítségét és Istenének kegyelmét.

Imádkozzunk, hogy Isten segítségét és vigasztalását itt a földön kérve és megtapasztalva, egykor mindnyájan örvendezzünk a vele való szüntelen együttlét örökkévaló örömének is a mennyben.


Virth József OCist