[Magveto] 2005. 08. 03.

[Dozsa Istvan]

Szám 13,1-2a.25 - 14,1.26-29.34-35
Zs 105,6-23
Mt 15,21-28


Mintha Istenben csak a vakszerencsét látták volna meg Izrael fiai. Hasonlóan gondolkodhattak: „Rendben, kihozott Egyiptomból, de most itt a Vörös tenger. Mit értünk vele?” Utána: „Átkeltünk sértetlenül a Vörös-tengeren, az egyiptomiak odavesztek, és már nem üldöznek minket, pedig emberileg esélyünk sem volt ellenük. Nagyon dicséretes, de most itt vagyunk a pusztában és éhezünk.” Majd miután jóllaktak a mannával és a fürjekkel, miután a keserű ihatatlan vízből ihatóvá vált vízből csillapították szomjukat, így szóltak. „Láttuk a nekünk ígért országot, de emberileg esztelenség oda bemenni és azt elfoglalni.” Nem vették észre, hogy nem egyszerűen szerencséjük volt, amit „Istennek” neveztek, hanem ezeken a csodálatos és életadó tetteken, eseményeken keresztül maga az őket szerető Isten hajolt le hozzájuk. 

A kánaáni asszony helyzete is reménytelen volt. Ő nem a vakszerencséhez fordult, hanem Isten Fiához, a názáreti Jézushoz. Nem a szerencsében bízott, hanem Abban, akit megszólított: az élő Istenben. Tudta, hogy kinek a szava olyan, amiről Izajás is ír: olyan, mint az eső, ami nem tér vissza eredménytelenül, hanem megteszi, amit Isten akar, és véghezviszi, amiért Isten küldte - termékennyé és gyümölcsözővé teszi a földet… az életünket.

- Marian -