[Magveto] 2004. 08. 03.

[Dozsa Istvan]

2004. augusztus 3.

Jer 30,1-2.12-15.18-22
Zs 101
Mt 14,22-36

Mennyire magunkra ismerünk a mai szentírási részekben! Látjuk magunk körül a vihart, látjuk magunkon és másokon a zúzódásokat, a gyógyíthatatlan fájdalmakat. Bent ülünk a csónakban és rettegünk, kilátástalannak tartjuk a helyzetünket, esetleg szeretteink helyzetét. Nem látunk tovább az orrunknál az erős szélben, hánykolódásban és vízcsapkodásban. Az Úrhoz kiáltunk, de még az Ő közeledtén is megijedünk, és kétségbeesésünk fokozódik. Szavai hallatán talán föléled bennünk a hit, és elindulunk szavai szerint, de hitünk kicsiny…és máris süllyedünk…igen, a legtöbbször pontosan eddig látjuk magunkat, másokat, az életet. 

Pedig, amikor Jézus beszáll a bárkába, akkor eláll a szél, és akik a bárkában vannak, leborulnak, és így szólnak: „Valóban Isten fia vagy!” Annak az Istennek a Fia, akihez odahozták mindazokat, akik betegek voltak, és kérték Őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék, és akik csak megérintették, meggyógyultak. Akiről a zsoltáros azt mondja: „Te azonban ugyanaz maradsz.”

- Marian -