[Magveto] 2003. 02. 02.

[Dozsa Istvan]

2003. február 2.

Minap fiatalokkal beszélgettünk. Átgondolt műveltségük hátterével fejezték ki meggyőződésüket: elképzelhetetlen lenne világunk Isten teremtő, fenntartó, személyes szeretete nélkül. A modern fizika beláttatja velünk, mennyire titokzatos és mennyire önmagán túlra mutat maga az anyagvilág is, nem csak az ember (v.ö. Heisenberg bizonytalansági reláció, a mikro- és a makrokozmosz meghökkentő következetes arányossága, amely pont az emberben metsződik, stb.). Értelmetlen lenne Istent kihagyva szemlélni a valóság egészét. Azon is eltűnődtünk, hogy kultúránk korábbi rétegeiben mennyire egyetemesen ott van a fénynek, a világosságnak, a Napnak olyan fajta priorizálása, megcsodálása, amely azt sejteti, hogy a Nap jelképén át régebbi kultúrák, a pogány hellenista kultúra is valamiképpen Világ Világosságát kereste, tisztelte (Eknathon fáraó napkultusza, Mitras kultusz, a kereszt jele, mint a nap a világosság jelképe). 

Amikor ma Urunk bemutatása ünnepén a Világ Világosságát ragadjuk meg, áldjuk és magasztaljuk Benne, akkor éppen a Tőle kapott fényben ismerjük el Krisztusban az Atya Küldöttét, a megváltó világosságába minket is belevonó Istenünket (2 Kor 4, 6). Ezért olyan megnyugtató, ha magunkat, mieinket, sorsunkat, jövőnket, s szenttel és gonosszal áthatott világunkat fölajánljuk, odaadjuk Neki, ahogyan ezen a napon a szerzetesek teszik a Szent Péter Bazilikában egy, a Pápa kezébe adott gyertya jelképében, vagy amint az elmúlt napokban a Teológiai Lelkipásztori Napok keretében határon innen és túlról papok, és elkötelezett világiak tették le Krisztus kezébe önmagukat, rábízottjaikat, és a jövőben őket felkeresőket a lelki vezetés szolgálatának mélységesen szent felelősségérzetében.

Brückner Ákos Előd O.Cist.