From idozsa at communio.hcbc.hu Sat Feb 1 23:45:10 2003 From: idozsa at communio.hcbc.hu (Dozsa Istvan) Date: Sat, 1 Feb 2003 23:45:10 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 02. Message-ID: <200302012245.h11MjAf28889@communio.hcbc.hu> 2003. február 2. Minap fiatalokkal beszélgettünk. Átgondolt műveltségük hátterével fejezték ki meggyőződésüket: elképzelhetetlen lenne világunk Isten teremtő, fenntartó, személyes szeretete nélkül. A modern fizika beláttatja velünk, mennyire titokzatos és mennyire önmagán túlra mutat maga az anyagvilág is, nem csak az ember (v.ö. Heisenberg bizonytalansági reláció, a mikro- és a makrokozmosz meghökkentő következetes arányossága, amely pont az emberben metsződik, stb.). Értelmetlen lenne Istent kihagyva szemlélni a valóság egészét. Azon is eltűnődtünk, hogy kultúránk korábbi rétegeiben mennyire egyetemesen ott van a fénynek, a világosságnak, a Napnak olyan fajta priorizálása, megcsodálása, amely azt sejteti, hogy a Nap jelképén át régebbi kultúrák, a pogány hellenista kultúra is valamiképpen Világ Világosságát kereste, tisztelte (Eknathon fáraó napkultusza, Mitras kultusz, a kereszt jele, mint a nap a világosság jelképe). Amikor ma Urunk bemutatása ünnepén a Világ Világosságát ragadjuk meg, áldjuk és magasztaljuk Benne, akkor éppen a Tőle kapott fényben ismerjük el Krisztusban az Atya Küldöttét, a megváltó világosságába minket is belevonó Istenünket (2 Kor 4, 6). Ezért olyan megnyugtató, ha magunkat, mieinket, sorsunkat, jövőnket, s szenttel és gonosszal áthatott világunkat fölajánljuk, odaadjuk Neki, ahogyan ezen a napon a szerzetesek teszik a Szent Péter Bazilikában egy, a Pápa kezébe adott gyertya jelképében, vagy amint az elmúlt napokban a Teológiai Lelkipásztori Napok keretében határon innen és túlról papok, és elkötelezett világiak tették le Krisztus kezébe önmagukat, rábízottjaikat, és a jövőben őket felkeresőket a lelki vezetés szolgálatának mélységesen szent felelősségérzetében. Brückner Ákos Előd O.Cist. From idozsa at communio.hcbc.hu Tue Feb 4 23:45:11 2003 From: idozsa at communio.hcbc.hu (Dozsa Istvan) Date: Tue, 4 Feb 2003 23:45:11 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 05. Message-ID: <200302042245.h14MjB823295@communio.hcbc.hu> 2003. február 5. Mk 6, 1-6. Kezemben az evangélium, olvasom, mintha magát Jézust hallgatnám Názáretben. Az akkoriak bár csodálkoztak azon, amit mond, de mert odavalósi, de mert az ács fia, de mert... nem fogadták el tanítását. Korunk annyi tudományos (biblikum, Bultmann...) annyi emberi előítéletet nyújt felém, nem hatnak ezek rám abban, hogy pont a lényeget nem látom? Mit látnak az én életemben azok, akik tudják, hogy Jézushoz tartozom? Látják, hogy tanítását elfogadom és szerinte rendezem be életemet??? Gy E From babos at communio.hcbc.hu Thu Feb 6 07:10:00 2003 From: babos at communio.hcbc.hu (=?ISO-8859-2?Q?Babos_Tam=E1s?=) Date: Thu, 06 Feb 2003 07:10:00 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 06. Message-ID: <3E41FC38.6050000@communio.hcbc.hu> Február 6. A mai szentmise bevezető könyörgésében ezt imádkozzuk: "Miki Szt. Pál és társai közbenjárására erősíts meg minket, hogy hitünk megvallásában mindhalálig kitartsunk." A legtöbben hitünket családunk, szüleink által kaptuk. Talán sok erőt fordítunk arra, hogy ezt a hitet ápoljuk, őrizzük. De ezt igyekeznünk kell továbbadni nemcsak szeretteinknek, de azoknak is akik távol állnak tőlünk. Lehet, hogy jobban észre kell vennünk a hit utáni éhséget, mely az emberek szívében él? Balogh Attila From idozsa at communio.hcbc.hu Sat Feb 8 23:45:02 2003 From: idozsa at communio.hcbc.hu (Dozsa Istvan) Date: Sat, 8 Feb 2003 23:45:02 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 09. Message-ID: <200302082245.h18Mj2e02343@communio.hcbc.hu> 2003. február 9. Imádság Mikor azt gondolta, hogy már semminek sincs értelme, szíve üres volt, s minden olyan nagyon nehéz, ekkor történt valami. Hétköznapi dolog, de mégis, abban a pillanatban megváltozott a világ. Felszállt a buszra, fáradt volt és a keserűség, úgy érezte, tetőfokára hágott. Üres helyet keresett, lehetőleg az ablak mellett, hogy lehessen látni valamit az utcából, s ne az emberek arcát kelljen nézni. De ez a nap valamiért más volt. Mintha nem egyedül lenne. Persze, persze, a busz tele volt. Mégis, mintha most fontos lenne valakinek, de elhessegette a gondolatot. Ugyan, mik is jutnak az eszébe? S egyszer csak érzi, hogy valaki megsimogatja a kezét. Kicsi kéz, ártatlan gyermekkéz. Felnézett. A nagypapája vállán alvó gyermek felébredt. Kedves arcocskája egyáltalán nem kámpicsorodott el, mint általában, álmából felriadt gyermekeknél szokás. Szétnézett, s szeme a szembeülőre tévedt, s ekkor megsimogatta. Most, hogy a másik észrevette, rámosolygott. A simogatás, mintha Isten simogatása lett volna, a mosoly, Isten mosolya. Ez volt az első imádsága. Nagyon sokszor imádkozunk, akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy még soha nem imádkoztunk igazán. Mikor megrendülten állunk egy virág előtt, mikor a napfelkelte szétoszlatja a sötétséget, olyan, mintha bennünk is fényesség támadna egy pillanatra, imádság. Nikodémus sem gondolta, hogy imádkozik, mikor Jézussal éjnek idején beszélgetésbe elegyedett. Péter anyósa is beszélgetett az Úrral, aki őt meggyógyította, és a sok-sok beteg. Zakeus, mikor a Mestert vendégül látta, mert Ő azt mondta: "Ma a te házadban kell megszállnom!", hosszasan imádkozott. No nem úgy, ahogy most gondolnánk, nem. Beszélgetett Jézussal. Igen, mindenki, aki beszélget Vele, imádkozik. S beszélgetni lehet szóval, gesztusokkal, tekintettel, sőt még a gondolat is kommunikáció lehet azok között, akik nagyon szeretik egymást. Semmi mást nem kívánhatok, mint azt, hogy ha valaki úgy érzi; még nem érintette meg Isten, mihamarabb felismerje, hogy talán volt egy pillanat, egy gesztus, üzenet, mely személyesen neki szólt. Ekkor ne féljen kimondani: "Már imádkoztam!" Botond testvér pálos szerzetes From babos at communio.hcbc.hu Thu Feb 13 21:21:01 2003 From: babos at communio.hcbc.hu (=?ISO-8859-2?Q?Babos_Tam=E1s?=) Date: Thu, 13 Feb 2003 21:21:01 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 12. Message-ID: <3E4BFE2D.8090005@communio.hcbc.hu> Elnézést a késésért, de technikai hiba volt. 2003. FEBRUÁR 12. Mk 7,14-23 Mi, emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy külső dolgokban keressük problémáink okát. Minden nehézségünket, bajunkat szeretnénk a rajtunk kívül álló, tőlünk független és befolyásolhatatlan körülményekre fogni, csakhogy magunkat mentsük, illetve a lelkiismeretünket megnyugtassuk. Ám Jézus egyértelműen figyelmeztet bennünket, hogy a baj nem rajtunk kívül van, hanem bennünk. Legtöbbször saját magunk vagyunk az okai problémáinknak. Mit kell tehát tennünk? A szívünket, lelkünket kell rendbe tennünk, azaz hozzáigazítani ahhoz a tanításhoz, amit Jézus mond. Sokszor keressük - sajnos - a kiskapukat, hogyan és miként tudnánk mégiscsak érvényesíteni saját vágyainkat, kívánságainkat. Ám ha komolyan vesszük kereszténységünket, Krisztus-követésünket, akkor mi magunk is jól látjuk, hogy nincs lehetőségünk a mellébeszélésre, a törvények alóli kibújásra, mert akkor elveszítjük azt, ami és Aki a legfontosabb. Igaz, ez néha "vezéráldozatokat" kíván tőlünk, de mindig megéri, mert amit cserébe kapunk, az felülmúlhatatlan és minden kincset megér. From idozsa at communio.hcbc.hu Sun Feb 16 23:45:01 2003 From: idozsa at communio.hcbc.hu (Dozsa Istvan) Date: Sun, 16 Feb 2003 23:45:01 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 17. Message-ID: <200302162245.h1GMj1o03345@communio.hcbc.hu> 2003. február 17. Gn 4, 1-15. 25 Mk 8, 11-13 A Genezis negyedik fejezete Káin és Ábel történetét tárja elénk. A két fiú közötti konfliktust az áldozatbemutatás szüli meg. "Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Káinra és áldozatára azonban nem tekintett." (Gen 4, 5) Káin és Ábel a mindenkori emberi prototípusok. A kapzsiság és a rosszindulat összeütközik a becsületességgel és a gerincességgel. Ábel nem sajnálja Istentől az áldozatot: üzenete elérkezik Teremtőjéhez. Káin nem tartja fontosnak, hogy köszönetet mondjon mindazért, amit birtokol. Drámája viszont akkor kezdődik, amikor felébred lelke mélyén az irigység. Az ördögi kör hamar bezárul: az irigység újabb tettre készteti: megöli azt, akinek az áldozata "felszállt Istenhez". A testvérgyilkos a történetben az abszolút rosszat jelképezi, míg Ábel az abszolút jót testesíti meg. A mindennapi életben viszont kissé máskepp tapasztaljuk a valóságot. Kain és Ábel, Mephisztó és Faust megvan minden emberben. Az erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás éppúgy emberi tényezők, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ember önmagában hordozza a becsületes Ábelt és a testvérgyilkos Káint, Faust professzort és Mephisztót, aki lelkét képes az ördögnek is eladni. "A becsvágy bennünk él és ellenünk tör" írja Viktor Hugo A nevető emberben. Az ember saját döntése alapján válik Ábellé vagy Káinná. "Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Káinra és áldozatára azonban nem tekintett." (Gen 4, 5) A mai nap üzenete végtelenül egyszerű: ne alkudj meg önmagaddal. Vagy autentikus leszel, vagy megmaradsz kicsinyes, számítgató, esküdöző világodban, ahol már csak az számít, hogy nehogy rájöjjenek tetteidre. Káin mindent elkövetne, hogy ne derüljön ki álnok cselekedete. Ő nem őrzője testvérének - jelenti ki. Pszichikus energiáit kizárólagosan tettei elfedésére használja fel. Kreativitásra semmi esélye, hisz kapzsisága, irigysége és rosszindulata felemésztette minden energiáját. Modern világunk melegágya Káinnak. A tetteiért felelőséget nem vállaló ember virágkorát éli. Tévedés ne essék: ez alól a keresztények sem kivételek. Káin és Ábel mindennapi lehetőségként jelenik meg az ember előtt. Választása erősen meghatározza további életét. Szakács Ferenc Sándor From idozsa at communio.hcbc.hu Tue Feb 18 23:45:01 2003 From: idozsa at communio.hcbc.hu (Dozsa Istvan) Date: Tue, 18 Feb 2003 23:45:01 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 19. Message-ID: <200302182245.h1IMj1i17244@communio.hcbc.hu> Gn 8, 6-13, 20-22 Mk 8, 22-26 A Genezis nyolcadik fejezete Noé esetét tárja az olvasó elé. Az emberiség annyira megromlott, hogy az Úr özönvízzel árasztotta el a földet. Az özönvíz következtében meghal mindenki, csak a néhány kiválasztott marad életben Noé bárkájában. Isten úgy jelenik meg, mint egy bosszúálló Úr, akinek a haragja elől senki sem menekülhet. Ezzel szemben az evangélium inkább az ember megmentésére siető megtestesült, irgalmas Istent tárja elénk. Krisztus Betszaidában nyállal keni be egy vak ember szemét, és ez így visszakapja a látását. Úgy az ószövetségi, mint az újszövetségi szentírási részben van egy közös gondolat: Isten foglalkozik az emberrel. Nem mindegy neki, hogy mi történik az emberrel. Az ószövetségi bosszúálló és büntető Isten az újszövetségben a világot megváltó és az emberi sorsot magára vállaló Fiúban újraértelmeződik. Isten nem hagyja magára az embert. Krisztus visszaadja a vak látását, ugyanis a látás és a hallás nagyon erősen meghatározza az ember tudását és világnézetét. Fontos látni, és fontos hallani, fontos a világ realitását megismerni és elfogadni. Noé bárkája szilárd földre szállítja a vízözönt átélt igazakat. A rosszak mind elpusztulnak. Az újszövetség realitása viszont ellentmond ennek az idillikus képnek. A "rosszak" nem hogy elpusztultak volna, hanem egyre inkább nagyobb hatalomra tesznek szert. Sőt megölik azt, aki másoknak visszaadja a szeme világát. Talán épp azért mert "szemük van és mégsem látnak, fülük van és mégsem hallanak". A párhuzam nagyon érdekes: az újszövetségben nincs vízözön és nincs felülről irányított "emberiség-tisztogató eljárás". Az egyetlen, ami megtisztítja az embert: látásának a visszanyerése. A vak visszakapja a látását, hogy láthasson, megkülönböztesse a jót a rossztól, felvállalja egyéni emberi kötelességeit és aktívan beleépüljön az emberiség történetébe. Az újszövetségi Isten a felelősséget az ember kezébe helyezi: nem nevel többé özönvízzel, hanem megadja a lehetőséget arra, hogy az ember - világát megismerve - napról napra érettebb egyéniséggé válhasson. Krisztus visszaadja a kicsinyesség, politikai hóbort, hatalmi ösztön, becsvágy és habzsolás gőzfelhőjében megvakult ember látását. Hogy mit kezd ezzel a látási lehetőségével, hogy észreveszi-e az igazságot, a valós világ realitását, vagy épp demagóg ideológiák fémjele alatt hirdeti a butaságot, eltiporva minden másképp gondolkodó társát, igen mindez reá van bízva. Megfeszítheti Istent, megégetheti az eretneket, kultúrákat irthat ki Dél Amerikában az egyetlen, igaz Isten nevében - hisz özönvíz többé nem fenyegeti -, vagy tisztelheti az emberi életet, a gondolat és a szó erejét - mert szavak és gondolatok megváltoztathatják a világot. A látását visszanyerő ember felelőssége hatalmas. Látni és cselekedni - a keresztény ember nagy feladata. Szakács Ferenc Sándor From idozsa at communio.hcbc.hu Wed Feb 19 23:45:02 2003 From: idozsa at communio.hcbc.hu (Dozsa Istvan) Date: Wed, 19 Feb 2003 23:45:02 +0100 Subject: [Magveto] 2003. 02. 20. Message-ID: <200302192245.h1JMj2w06307@communio.hcbc.hu> 2003. február 20. "Ti kinek tartotok engem?" Amikor Jézus fölteszi ezt a kérdést az apostoloknak, azok még leginkább Jézus emberi arcát látták. Ma Krisztus emberi arcát leginkább az egyházban láthatjuk. Jogos tehát feltennünk a kérdést, hogy mi kinek/minek tartjuk az egyházat? Valóban úgy tekintünk rá, mint Krisztus titokzatos testére? Vagy minket is elhomályosítanak a mulandó jegyei? Ahogy az evangéliumi időkben se volt könnyű felismerni a Krisztust a Názáreti Jézusban, a ma emberének se könnyű a dolga. Ha hisszük és valljuk, hogy az egyház Krisztus titokzatos teste, akkor ez kettős cselekvést kíván tőlünk: egyrészt Jézust tisztelni a másik megkereszteltben, különösen a szent szolgálattevőkben. Másrészt a keresztségben kapott hármas meghívásnak eleget téve cselekedeteimmel mind jobban megjeleníteni Isten akaratát, hogy a külvilág magát az alapítót ismerje fel Katolikus Anyaszentegyházunkban. LMK