[Magveto] 2002. 03. 12.

[Dozsa Istvan]

2002. március 12. 
Jn 5, 1-16

	Gyakran megtapasztaljuk, hogy "egyedül nem megy", azaz szükségünk van olyan emberekre, akik mellettünk állnak és az élet különböző eseményeiben segítenek minket. És ugyanakkor érezzük annak keserűségét is, ha nincs senki, aki mellettünk áll, akire számíthatunk. Egy ténylegesen magatehetetlen beteg szokta minden alkalommal elpanaszolni, hogy még pénzért sem hajlandó senki az udvarát rendben tartani.
	Valami hasonló keserűség mondatta a harmincnyolc esztendeje beteg emberrel is: "Nincs emberem!" Már akkor, Jézus korában is eléggé vádló szó volt ez a zsidó nép felé, hiszen a szeretet parancsáról ők is tudtak (Emlékezzünk csak az írástudóra, aki a legfőbb parancs kérdezése kapcsán jóváhagyta maga is, hogy a szeretet a legfontosabb.) Hát még milyen nagy vád ez ma, amikor immár kétezer esztendeje törekszik az emberiség megvalósítani az isteni törvényeket. "Nincs emberem!" - vád a ma élő keresztények felé, felénk. Hol maradunk akkor, amikor rászoruló embertársaink felénk kiáltanak, amikor a hajléktalanok, nincstelenek, szegények vagy csak szerényebben visszahúzódók nem alamizsnáért, hanem emberségért könyörögnek? Hol maradunk, mi, keresztények?
	Itt az ideje, hogy ez a nagyböjt fordulatot és ezzel együtt szeretetet hozzon közénk!
- km -