<!DOCTYPE HTML PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.01 Transitional//EN"

"http://www.w3.org/TR/html4/loose.dtd">

<html>

<head>

  <title>Evangelium</title>

  <meta content="text/html; charset=utf-8" http-equiv="Content-Type">

</head>

<body>

 <p style="text-align: justify; text-align-last: left;">

<b>2018. október 28. – Évközi 30. vasárnap</b></p>

<p style="text-align: justify; text-align-last: left;">

<b>Evangélium<br></b><br>

Abban az időben: Tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.  

 <br><b>Mk 10,46-52</b> </p>

<p style="text-align: justify; text-align-last: left;">

<b>

Elmélkedés</b></p><p style="text-align: justify; text-align-last: left;">

Látom már az Istent

<br> Bódás János: Megvakult ember vallomása című verséből való a következő részlet: 

<br> „Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,

<br> magasság, mélység sötétbe borultak,

<br> semmivé törpült a közel, s a távol,

<br> csak azt látom már ebből a világból,

<br> ami örök! Nem látok semmit itt lent,

<br> de látom, látom, látom már az Istent,

<br> s most már tudom, így a vakság sem átok,

<br> mert hunyt szemmel szebben, s tisztábban látok.”

A vers érdekessége, hogy egyáltalán nem elkeseredett vagy csalódott a hangulata, pedig talán ezt várnánk egy olyan embertől, aki korábban látott, de elvesztette látását. A versben megfogalmazott gondolatok, nem a megváltoztathatatlanba való beletörődésből születtek, hanem új dolgok megsejtéséből, megérzéséből, az értékek átrendeződéséből, egy új élethelyzetből, egy olyan új világ meglátásából, amelyet talán éppen a látók nem láthatnak vagy látnak meg nehezebben.

A mai evangéliumban is egy vak emberről olvasunk, a jerikói vakról, Bartimeusról, akinek életét gyökeresen megváltoztatja a Jézussal való találkozás, hiszen az Úr meggyógyítja őt, megajándékozza a látással. Minek köszönheti a vak koldus, hogy meggyógyult? Annak, hogy felismerte élete nagy lehetőségét! Ha magába roskadva és sorsába, gyógyíthatatlan betegségébe beletörődve ül az út mellett, akkor vak maradt volna haláláig. Ha azokra hallgat, akik el akarták őt némítani, akkor nem történt volna csoda vele. Mondjuk ki őszintén: Jézus nem vette volna őt észre. Ha Bartimeus nem kezd el kiabálni vagy ha abbahagyja a kiáltozást, amikor erre kérik őt, akkor Jézus nem vette volna őt észre és továbbhaladt volna az úton. Ha a vak koldus nem hívja fel magára a figyelmet, akkor a tömeg miatt Jézus nem vette volna őt észre. Ha Bartimeus nem nevezte volna őt „Dávid fiának”, azaz nem fejezte volna ki hitét, hogy Jézust a Messiásnak tartja, akkor az Úr cselekvés nélkül továbbmegy az úton.

Nem régen olvastam, hogy egy kortárs festőművész, amikor elkészül egy képével, akkor halványan, fehér festékkel átfesti az egész alkotást. Ennek köszönhetően a képek eredeti színe nem látszik, hanem olyan érzése van a szemlélőnek, mintha egy fehér függöny eltakarná a festményt. Érdekes és jelképes ez a módszer, amely talán arra utal, hogy a földi élet után lehull szemünkről a lepel, a fátyol, s meglátunk olyan dolgokat, amelyeket most csupán hiszünk, de nem ismerünk.

Azért hozom fel ezt a példát, mert az evangéliumokban a vakok meggyógyítása a hitre jutást szemlélteti. Így van ez Bartimeussal is. Ennek fényében értjük meg Jézus kijelentését, amelyet a csoda után mondott az immár látó embernek: „Menj, a hited megmentett téged.” Ha nem látom meg Isten gondviselő szeretetének jeleit a világban, akkor vak vagyok. Ha nem hiszek abban, hogy Isten vezeti életemet, akkor homályban élek. Ha nem vallom meg bűnösségemet Isten előtt, akkor a bűn sötétségében élek. Egyedül Isten képes felnyitni szemeimet, hogy meglássam mindazt a jót, amit nekem ad nap mint nap.

A legfőbb jó, amit Isten adni akar, az örök élet, amikor őt színről színre láthatjuk. Ahhoz, hogy eljussunk Isten színről színre látására, valaminek el kell múlnia, meg kell semmisülnie. Halálunkkal eljutunk a teljes homályba, a sötétségbe, mintegy megvakulunk, elveszítjük látásunkat, hogy aztán Isten újra felnyissa szemünket, látóvá tegyen minket, feltámasszon egy új életre.

<br>© Horváth István Sándor<br><p style="text-align: justify; text-align-last: left;">

<br>

<b>

Imádság</b></p> 

<p style="text-align: justify; text-align-last: left;">

Urunk, Jézus Krisztus! A benned való hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész emberi életünket felépíthetjük. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. Ilyen bizonytalanok lehettek a vak Bartimeus első lépései is feléd. Hiszem, hogy egyedül te vagy képes kigyógyítani vakságomból. Hiszem, hogy csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik mindenféle bizonytalanság az életemben. Rád bízom, Uram, az életem! Vezess engem a hit útján, Isten titkainak útján! 

</p><p>Az e havi olvasmányok  és   zsoltárok   szövege itt olvasható:  <br>

<a href='https://igenaptar.katolikus.hu'>https://igenaptar.katolikus.hu</a></p>

<p>Az evangélium és elmélkedés szövege itt hallgatható meg:<br>

<a href='https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20181028.mp3'>https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20181028.mp3</a></p>

</body>

</html>