[Evangelium] 2015-03-22

[Evangelium mindennap]

   2015. március 22. – Nagyböjt 5. vasárnapja

   Abban az  időben  azok  között, akik  felzarándokoltak,  hogy  az  ünnepen
   imádják Istent,  volt néhány  görög  is. Ezek  odamentek Fülöphöz,  aki  a
   galileai Betszaidából  származott,  és  kérték:  „Uram,  látni  szeretnénk
   Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek,
   és megmondták  Jézusnak.  Jézus  ezt  válaszolta:  „Eljött  az  óra,  hogy
   megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem
   hull a  földbe,  és el  nem  hal, egyedül  marad,  ha azonban  elhal,  sok
   gyümölcsöt hoz.  Aki szereti  az  életét, elveszíti  azt, de  aki  gyűlöli
   életét ebben  a  világban, az  megmenti  azt  az örök  életre.  Aki  nekem
   szolgál, kövessen engem,  és ahol én  vagyok, ott lesz  a szolgám is.  Aki
   nekem szolgál, azt becsülni fogja az  Atya. Most megrendült a lelkem.  Mit
   is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az
   óráért jöttem. Atyám,  dicsőítsd meg  nevedet!” Erre  hang hallatszott  az
   égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott  állt,
   ennek hallatára  azt gondolta,  hogy mennydörgött.  Mások így  vélekedtek:
   „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott
   ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek
   a világnak  a fejedelmét.  Én pedig,  ha majd  fölmagasztalnak a  földről,
   mindenkit  magamhoz  vonzok.”  Ezt  azért  mondta,  hogy  jelezze,  milyen
   halállal fog meghalni.
   Jn 12,20-33

   Elmélkedés:

   Jézust látni
   Az  egyik  hittanórán  egy  bibliai  történetet  olvasunk  a  gyerekekkel.
   Harmadik osztályosok,  tíz  év  körüliek,  ebben  az  évben  tanítom  őket
   először. Éppen egy olyan  fiú kerül sorra, aki  nem a kitűnő tanulók  közé
   tartozik, állandóan lemarad, mert szívesebben nézegetne kifelé az ablakon,
   rendkívül nehezére esik,  hogy a feladatra  összpontosítsa figyelmét.  Nem
   csak a hittannal van így, hanem a többi órán is. Szóval, ő olvas, de  most
   sem figyel eléggé.  Véletlenül kihagy  egy sort, s  emiatt összeolvas  két
   szótagot, aminek persze  semmi értelme  sincs. Kérdem tőle,  mit jelent  a
   furcsa szó, amit olvasott. Csodálkozva  néz rám, nem tudja.  Ösztönzésként
   mondom neki, hogy kap  egy ötöst, ha megmondja.  Erre felcsillan a  szeme,
   ezt nagyszerű lehetőségnek tartja. Erősen gondolkozik, de így sem tudja. A
   többiek mosolyognak, ők észrevették a  hibát. Ő pedig közben  gondolkozik,
   mindkét kezével a fejét fogja, magában ismételgeti a furcsa, sosem hallott
   szót. Jól jött volna  neki ez az  ötös, de már érzi,  hogy nem jön  össze.
   Aztán újra  a szöveget  nézi,  de már  alig  látja a  betűket  könnyeitől.
   Gyorsan kitalálom a sírás okát. Október közepe van, másfél hónapja tart az
   iskola. „Idén  még nem  kaptál  ötöst?” -  kérdezem. Miközben  ő  pulóvere
   ujjába törli könnyeit  osztálytársai néma csendben  rázzák a fejüket.  „És
   tavaly?”- kérdezem. „Egyet sem” - feleli elcsukló hangon. Megsajnálom,  de
   tudom, hogy  sajnálatból  nem  lehet  ötöst  adni  senkinek.  Aztán  hozzá
   fordulok: „Van  egy másik  ajánlatom. Ha  figyelsz, és  óra végéig  te  is
   elvégzed a  feladatokat  a többiekkel  együtt,  a szorgalmadért  adok  egy
   ötöst.” Összeszedi magát és kicsengetés előtt végez mindennel. Megkapja az
   ötöst. Idén az elsőt. Talán nem az egyetlent.
   A  mai   nagyböjti  vasárnap   evangéliumában  arról   olvasunk,  hogy   a
   Jeruzsálembe  érkező   zarándokok  ezzel   a  kéréssel   fordulnak   Fülöp
   apostolhoz: „Uram,  látni  szeretnénk  Jézust”  (Jn  12,21).  Én  ebben  a
   kisfiúban  Jézust  láttam.   Lehet  kritizálni   az  általam   alkalmazott
   pedagógiai eszközt,  módszert, de  én ebben  a kisfiúban  akkor is  Jézust
   láttam.  A  többiek  is  örültek  egyébként  társuk  sikerének,  egy   fiú
   kivételével, akinek arcára  olyan irigység telepedett  a könnyen  szerzett
   ötös miatt, hogy ha Rembrandt  látta volna arckifejezését, őt  választotta
   volna a tékozló  fiú hazatérését  ábrázoló festményéhez  az irigy  testvér
   modelljének. De  ezt a  gondolatot  gyorsan elhessegettem  magamtól,  mert
   benne sem az irigykedő testvért akartam látni, hanem Jézust.
   A nagyböjti  időszak  végén a  szenvedő,  meggyötört testű  Jézust  fogjuk
   látni, amint keresztre feszítik.  Jó volna benne  meglátni Isten Fiát.  Jó
   volna benne látnunk a Megváltót. A lelki látásmód elsajátítása  különleges
   nagyböjti  feladat.  De  érdemes  tanulnunk,  új  nézőpontokat  keresnünk,
   például a hit  szerinti látás nézőpontját.  Ez talán majd  segít minket  a
   húsvét utáni időben  is, hogy embertársainkban  meglássuk Jézust. Igen,  ő
   néha egészen  különleges  alakot  ölt. Nehezen  felismerhető.  Néha  olyan
   személyben áll  előttünk, akiről  nem  is gondolnánk,  hogy  ő az.  Az  Úr
   felismeréséhez szükségünk van a hit látásmódjára.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus! Látni szeretnénk téged. Hallgatni szeretnénk szavadat, amely
   az örök életre vezet.  Követni szeretnénk téged,  mert egyedül az  általad
   mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához. A nagyböjti idő  lehetőséget
   ad számunkra, hogy melléd állva felvegyük mi is a keresztet. A  keresztet,
   amely  az  isteni  szeretet  jele.  Ez  az  időszak  alkalom  arra,   hogy
   megismerjük Isten szeretetét  és alakítsuk  látásmódunkat. Urunk,  segíts,
   hogy felismerjünk téged minden embertársunkban, különösen a szenvedőkben!

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://evangelium.katolikus.hu/teljes/?nap=2015-03-22
    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20150322.mp3