[Evangelium] 2015-04-08

[Evangelium mindennap]

   2015. április 8. – Szerda

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba  mentek,
   amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra  (két-három óra járásnyira)  fekszik.
   Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek
   és vitatkoztak,  egyszerre  maga  Jézus közeledett  feléjük,  és  hozzájuk
   szegődött. Ők azonban  nem ismerték  meg őt,  mert látásukban  akadályozva
   voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással
   útközben?” Erre szomorúan megálltak,  és egyikük, akit Kleofásnak  hívtak,
   ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben,  aki
   nem tudja, mi történt ott ezekben  a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért,  mi
   történt?”
   Azok ezt felelték:  „A názáreti Jézus  esete, aki szóban  és tettben  nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink
   kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi
   azt reméltük, hogy ő váltja meg  Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek,  már
   három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart  bennünket.
   Hajnalban a  sírnál voltak,  de nem  találták ott  a holttestét.  Azzal  a
   hírrel  tértek  vissza,  hogy  angyalok  jelentek  meg  nekik,  akik   azt
   állították, hogy  él. Közülünk  néhányan el  is mentek  a sírhoz,  és  úgy
   találtak mindent,  ahogyan  az asszonyok  mondták,  őt magát  azonban  nem
   látták.”
   Jézus erre így szólt: „Ó,  ti oktalanok és késedelmes szívűek!  Képtelenek
   vagytok hinni abban, amit a  próféták jövendöltek! Hát nem ezeket  kellett
   elszenvednie a Messiásnak,  hogy bemehessen  dicsőségébe?” Azután  Mózesen
   kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta,  ami az írásokban őróla  szól.
   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna
   menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik,  és
   lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor  asztalhoz
   ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és  odanyújtotta
   nekik. Erre megnyílt a szemük, és  fölismerték. De ő eltűnt előlük.  Akkor
   azt mondták egymásnak:  „Ugye lángolt a  szívünk, amikor útközben  beszélt
   hozzánk, és kifejtette az  írásokat?” Még abban az  órában útra keltek  és
   visszatértek  Jeruzsálembe.  Ott  egybegyűlve  találták  a  tizenegyet  és
   társaikat.  Azok  ezzel  fogadták  őket:  „Valóban  feltámadt  az  Úr,  és
   megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan
   ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35

   Elmélkedés:

   Gondolatban évről évre  végigjárjuk az emmauszi  utat. A két  tanítvánnyal
   együtt elindulunk  Jeruzsálemből  Emmausz felé.  Csalódottság,  keserűség,
   tehetetlenség,  értetlenség  van   szívünkben.  Nagy  reményeket   fűztünk
   Jézushoz, de  minden  remény  szertefoszlott. A  kudarcot  nem  az  emberi
   képességeink gyengesége vagy a  körülmények hirtelen megváltozása  okozta,
   hanem a  halál. Erőnket  tudtuk  volna növelni,  megtaláltuk volna  az  új
   irányt, de a  halálon nem tudunk  változtatni. Az eseményeket  már nem  mi
   befolyásoljuk, hanem az embernél nagyobb erő irányít mindent.
   Lélekben újra  és újra  átéljük  az emmauszi  utat.  A lelki  sötétség,  a
   magány, a csüggedés, a reménytelenség útját. Azt hisszük, hogy Isten nincs
   velünk,  elhagyott  minket,   s  csak  az   ajtóban,  a  nagy   megérkezés
   pillanatában döbbenünk  rá,  hogy mindvégig  velünk  volt. És  akkor  majd
   visszaemlékezünk  életünk  útjaira   és  tévútjaira,   a  fontosnak   vélt
   állomásokra és  a  kitérőkre,  a felesleges  keresésekre  és  a  szükséges
   útbaigazító tanácsokra.  Megvilágosodott  értelemmel  látjuk,  hogy  mikor
   ismertük fel őt és mikor nem. Látjuk, hogy mikor utasítottuk ki életünkből
   és mikor mondtuk neki:  „Maradj velünk, Urunk!”  Lélekben újra átéljük  az
   emmauszi utat, a hit útját, az  Istenhez vezető utat. És akkor majd  Isten
   szól hozzám: „Maradj velem, gyermekem, mert lenyugodott már a nap!”
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Istenünk, szenteltessék meg  a te neved!  Nemcsak szavakkal kell  imádnunk
   Téged, hanem méltókká  kell lennünk Hozzád,  közelebb kell jutnunk  Hozzád
   erősebb szeretettel. Mert Te  nem vagy immár a  bosszúálló, a csaták  ura,
   hanem az Atya, aki a béke ölén a boldogságra tanít. Amen.
   G. Papini

    
   A mai olvasmány és a zsoltár szövege itt olvasható:
   http://evangelium.katolikus.hu/teljes/?nap=2015-04-08
    
   A  mai   evangélium   és   elmélkedés   szövege   itt   hallgatható   meg:
   http://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20150408.mp3