[Evangelium] 2012-07-01

[Evangelium minden nap]

   2012. július 1. – Évközi 13. vasárnap

   Abban az időben:
   Amikor Jézus a  bárkával ismét átkelt  a túlsó partra,  a tó partján  nagy
   tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött  egy Jairus nevű férfi, a  zsinagóga
   elöljárója, s mihelyt  meglátta őt, a  lába elé borult,  és nagyon  kérte:
   „Halálán van a  lányom. Jöjj,  tedd rá  a kezedet,  hogy meggyógyuljon  és
   éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
   Volt ott egy asszony,  aki már tizenkét  éve vérfolyásban szenvedett.  Sok
   orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte,
   de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért  átfurakodott
   a tömegen, és hátulról megérintette  a ruháját. Így gondolkodott  magában:
   „Ha csak  a  ruháját érintem  is,  meggyógyulok.” És  azonmód  megszűnt  a
   vérfolyása. Érezte  testében,  hogy  meggyógyult  bajából.  Jézus  nyomban
   észrevette,  hogy  erő   ment  ki  belőle.   Megfordult  a  tömegben,   és
   megkérdezte: „Ki érintette  meg a ruhámat?”  Tanítványai ezt  válaszolták:
   „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő
   mégis körülnézett,  hogy lássa,  ki  volt az.  Az asszony  félve,  remegve
   előlépett – mert hisz tudta, hogy  mi történt vele –, odaborult eléje,  és
   őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom,  hited
   meggyógyított  téged.  Menj  békével,   és  bajodtól  megszabadulva   légy
   egészséges!”
   Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és  közölték:
   „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így
   bátorította a  zsinagóga  elöljáróját:  „Ne félj,  csak  higgy!”  Péteren,
   Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén  kívül senkinek sem engedte meg,  hogy
   vele menjen.  Amikor odaértek  az elöljáró  házához, nagy  riadalmat,  sok
   siratót és jajgatót látott. Bement  és így szólt hozzájuk: „Mit  lármáztok
   itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok  kinevették.
   Ő azonban  mindenkit  kiparancsolt,  maga mellé  vette  a  gyermek  apját,
   anyját, s kísérőivel együtt  bement (a helyiségbe),  ahol a gyermek  volt.
   Megfogta a kislány  kezét, és azt  mondta neki: „Talita  kúm”, ami  annyit
   jelent: „Kislány, mondom neked, kelj  föl!” A kislány azonnal fölkelt,  és
   járni kezdett.  Tizenkét éves  volt.  Azok pedig  magukon kívül  voltak  a
   csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy  ezt a dolgot senki meg  ne
   tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
   Mk 5,21-43

   Elmélkedés:

   Leborulva kérte
   Két csodáról hallottunk a mai  evangéliumban, a tizenkét éve  vérfolyásban
   szenvedő asszony meggyógyításáról valamint egy tizenkét esztendős,  halott
   kislány  feltámasztásáról.  A  két  egymásba  ágyazott  történet   sok-sok
   tanulságos elemet tartalmaz.  Ilyen kérdések merülnek  fel bennünk:  Miért
   sereglik a hatalmas tömeg Jézus köré? Miért nem tudtak az orvosok segíteni
   a betegen? Miben bízott az  asszony, hogy mindenét az orvosokra  költötte?
   Mit jelent az, hogy Jézusból „erő ment ki”? Miért csak három apostolt visz
   magával  a   halott   kislány  házába?   Miért   nevették  ki   Jézust   a
   siratóasszonyok? A számos érdekes  kérdés helyett mai elmélkedésünkben  mi
   most csupán a  Jézushoz forduló  beteg asszony lelkületére  és a  Jézushoz
   forduló elöljáró lelkületére próbáljunk figyelni.

   Ezeket a történeteket  olvasva azon  csodálkozom el először,  hogy a  kérő
   embernek  nincs   egyetlen  felesleges   szava   sem.  Itt   nincs   helye
   szószátyárkodásnak vagy bőbeszédűségnek, sőt,  még a kötelező  udvariasság
   is elmarad.  Gondoljunk csak  bele:  ha valakitől  valamilyen  szívességet
   várunk vagy kérni szeretnénk  valamit, először agyba-főbe dicsérjük,  hogy
   jóindulatát felkeltsük,  és ne  utasítson vissza  minket. Elmondjuk  neki,
   hogy ő  a  legügyesebb  és  egyedül  ő  képes  megoldani  a  problémánkat.
   Megdicsérjük hozzáértését, kifejezzük elismerésünket és csak utána  fogunk
   bele, hogy tulajdonképpen  mit is szeretnénk.  Az evangéliumi  történetben
   egészen másként történik mindez. A gyógyulni akaró asszony például meg sem
   szólal. Nem akar beszélni a bajáról, nem akarja magára vonni a  figyelmet,
   azt reméli, hogy titokban megoldódik az  ügye. És ott van a másik  esetben
   Jairus, aki odalép  Jézushoz és  megszólal: „Halálán van  a lányom.  Jöjj,
   tedd rá  a kezedet,  hogy meggyógyuljon  és éljen!”  (Mk 5,23).  A  lehető
   legrövidebben   fogalmazza   meg    kérését.   Nem   udvariaskodik,    nem
   magyarázkodik, nem hivatkozik  társadalmi tisztségére  és feladatára,  nem
   részletezi kislánya  betegségét. Mennyire  csodálatos, hogy  Isten ért  az
   ember olykor  nehezen  megfogalmazott  néhány szavából  is.  Isten  ért  a
   gondolatainkból, még  azt  is  tudja,  amit nem  merünk  vagy  nem  tudunk
   kimondani.

   A beteg asszony és az elöljáró  magatartásának van egy másik közös  eleme,
   mégpedig a Jézus előtti leborulás. Jairus  odalép Jézushoz és „a lába  elé
   borult”, így  adta elő  kérését. Az  asszony pedig,  amikor Jézus  magához
   szólította, „odaborult eléje” és így vallotta  be, hogy mit tett. Ebben  a
   leborulásban bizonyára az  is benne van,  hogy kifejezik tiszteletüket  az
   isteni  hatalom,  nagyság  előtt,  de  szerintem  fontosabb  az  ő   benső
   meghajlásuk, amely az  alázatnak a kifejezése.  Nem követelőznek  ugyanis,
   hanem alázatosan készek elfogadni azt, amit Jézus tenni fog.  Kéréseinkben
   mindig legyen  meg ez  az  alázat, Isten  akaratának elfogadása,  aki  jól
   tudja, hogy mire van szükségünk, mi használja lelkünk üdvösségét.

   Lelkületük harmadik fontos eleme, s minden bizonnyal legfontosabb eleme  a
   hit. A  meggyógyult  asszonyhoz így  szól  Jézus: „A  hited  meggyógyított
   téged” (Mk 5,34).  Jól kell  értenünk ezt  a kijelentést!  A csodát  Jézus
   tette, az  ő  isteni erejének  köszönhetően  nyerte vissza  egészségét  az
   asszony, de mindennek feltétele volt a hit, az asszony hite. Az elöljárót,
   Jairust így bátorítja Jézus, amikor meghozzák a hírt, hogy beteg  kislánya
   időközben meghalt: „Ne  félj, csak  higgy!” (Mk 5,36).  A hit  tehát az  ő
   esetében is  a  csodához tartozó  fontos  elemként jelenik  meg.  Ki  kell
   egészítenünk mindezt azzal, hogy szinte  kivétel nélkül minden más  csodás
   gyógyítás esetében a  hit feltétele a  gyógyulásnak. Legyen szó  vakokról,
   leprásokról, mozgásképtelen bénákról vagy más betegségben szenvedőkről, ők
   vagy hozzátartozóik mindig  kifejezik hitüket,  és ezután  történik meg  a
   csoda.  Az  is  igaz  továbbá,  hogy  ezek  a  csodák  sok  esetben  hitet
   ébresztenek az emberekben, akik látják őket.

   Tanítson bennünket a két evangéliumi történet arra, hogy hittel forduljunk
   kéréseinkkel Istenhez, és  az ő  napjainkban tapasztalható  jócselekedetei
   ébresszenek hitet bennünk!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus  Krisztus!  Sokszor nem  szavakkal  válaszolsz  kérdéseinkre,
   hanem csendesen átölelsz bennünket, amikor hozzád fordulunk. Életünk során
   mindig érezhetjük jelenlétedet és  segítségedet. Add, hogy  a bajban és  a
   veszélyben soha ne essünk kétségbe,  hanem mindig hozzád forduljunk!  Add,
   hogy ne  féljünk, ha  veszélyben van  az életünk,  csak higgyünk  az  örök
   életben! Mert örök életünk és  üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha  veled
   élünk és veled halunk  meg. Segíts minket,  hogy az evangéliumhoz  méltóan
   éljünk!