[Evangelium] 2012-01-22

[Evangelium minden nap]

   2012. január 22. – Évközi 3. vasárnap

   Miután Jánost  elfogták,  Jézus  Galileába  ment,  és  hirdette  az  Isten
   evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és
   higgyetek az  evangéliumban!” Amikor  a Galileai-tó  partján járt,  látta,
   hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a
   tengerbe.  Jézus  megszólította  őket:  „Jöjjetek  velem,  és  én  emberek
   halászává teszlek titeket.” Azok rögtön  otthagyták a hálóikat és  nyomába
   szegődtek. Mikor  kissé továbbment,  meglátta Jakabot,  Zebedeus fiát,  és
   testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt
   meghívta. Erre otthagyták apjukat,  Zebedeust a napszámosokkal együtt,  és
   követték őt.
   Mk 1,14-20

   Elmélkedés:

   2012. január 22. – Évközi 3. vasárnap Emberek halászai
   Az elmúlt napok vezető hírei a zátonyra futott óceánjáró hajóról  szóltak.
   A kis  olasz  sziget  plébánosának elmondása  szerint  a  szerencsétlenség
   estéjén az  egész  lakosság megmozdult  és  részt vett  a  bajba  jutottak
   mentésében. Ő is megnyitotta  a templom kapuit,  hogy a túlélők  menedéket
   találjanak. Az atya meghatottan beszélt  a Vatikáni Rádió adásában  arról,
   hogy takarókról  gondoskodtak legalább  a  gyerekek számára  és  próbáltak
   mindenben segítséget nyújtani, másnap pedig a szentmisén a kenyér és a bor
   mellett a túlélők  körmenetben vitték a  mentőmellényeket is az  oltárhoz,
   így adtak hálát Istennek, akinek életüket, megmenekülésüket  köszönhették.
   A  példát  azért  említem,  mert  a  mai  evangéliumban   emberhalászatról
   hallottunk. Az emberhalászat, amelyre  Jézus egykor meghívta  tanítványait
   és amely feladatra ma is hív fiatalokat, napjainkban sokszor az emberek, a
   bajbajutott emberek mentését  jelenti. Azokra az  emberekre és  családokra
   gondolok,  akinek  az  élete  zátonyra  futott,  bajba  kerültek  és  most
   segítségre  szorulnak.  És  nekünk,  az  Egyház  tagjainak   kötelességünk
   segíteni ezeknek  az embereknek.  Kötelességünk  felvállalni az  ebben  az
   értelemben vett emberhalászat feladatát.

   Az evangéliumi beszámoló szerint a Jézus által elsőként meghívott Péter és
   András otthagyták  a  csónakot  és  a  hálót,  eredeti  mesterségüknek,  a
   halászatnak eszközeit, és rögtön az  Úr nyomába indultak, s ugyanígy  tett
   valamivel később a másik két halász, Jakab és János is. Meghívásukhoz elég
   volt annyi, hogy Jézus meghívja őket az „emberhalászatra”, de eszükbe  sem
   jutott, hogy  megkérdezzék  tőle,  mit is  jelent  az  emberhalászat.  Azt
   tudták,  hogy  mit   jelent  a  halászat   fáradságos  munkája,   amelyből
   megélhetésüket   biztosították,   de   arról   aligha   lehetett    pontos
   elképzelésük, hogy mire  hívja őket Jézus.  Mindenesetre nyitott  szívvel,
   készségesen fogadták  el,  hogy  Jézus,  az  első  emberhalász  és  minden
   emberhalász legfőbb tanítója elsőként őket fogja hálójába. Talán már ekkor
   megsejtették és  példájukból mi  is megérthetjük,  hogy senki  sem  válhat
   igazi emberhalásszá,  ha előzetesen  nem fogadja  el Krisztus  hálóját,  a
   szeretet közösségét, az Egyház  közösségét, amely összetartja  mindazokat,
   akiket az Úr az  emberek megmentésére kiválaszt  és hív, valamint  azokat,
   akik az ő szolgálatukat várják.

   Amikor újra  és  újra  elolvasom  az  első  apostolok  meghívását,  mindig
   elcsodálkozom azon,  hogy  ezekben  emberekben  nincs  félelem,  nincs  az
   aggodalomnak még a nyoma sem, nincs bennük semmiféle bizonytalanság, hanem
   egyetlen,  határozott,  nagyszerű  döntéssel  válaszolnak  a  hívásra   és
   vállalják az emberhalászatot, mindazt, amire meghívást kaptak. Ugyanezt  a
   bátorságot látom azokban, akik elfogadják napjainkban a papi hivatást. Sok
   fiatalban látom a vágyat, hogy  kilépjenek a középszerűség szintjéről,  és
   látom bennük a szándékot, hogy  valami igazán emberhez méltót és  Istenhez
   méltót cselekedjenek életükben.  De néha  hiányzik belőlük  a bátorság  és
   megbénítja őket  a félelem.  Hiányzik belőlük  az, hogy  életüket  egészen
   odaadják Istennek, odaadják az emberek szolgálatára.

   Néha azt mondják a fiatalok, hogy azért nem vállalkoznak a papságra,  mert
   nem  akarnak  egyedül  élni.  De  hát  nincs  is  erről  szó.  Nincs   szó
   magányosságról egy  pap életében.  Jézus ezt  mondta és  érdemes  pontosan
   idéznünk  szavait:  „Jöjjetek  velem,  és  én  emberek  halászává  teszlek
   titeket.” Jöjjetek velem, éljetek velem!  – így szól Jézus hívása.  Hogyan
   lehetne magányos az a pap, akit Jézus a vele való életre hív? Legyenek  ma
   is fiatalok, akik meghallják a mi Urunk hívását és bátran vállalják,  hogy
   Krisztussal mennek, ővele élnek és az ő nevében végzik az emberhalászatot,
   az emberek mentését!
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk! Napjainkban  oly’ sok  fiatal gondolkozik  éveken át  hivatásán  és
   hosszú évekig jelent számukra  problémát a pályaválasztás.  Bizonytalanok,
   késlekedők és bátortalanok.  Az általad  meghívottak egykor  határozottan,
   bátran, azonnal  követtek téged.  Add, hogy  napjainkban is  megragadja  a
   fiatalokat az  első találkozás,  az első  kegyelem élménye,  és  elfogadva
   hívásodat vállalják a  veled való életet  és az emberhalászatot,  amellyel
   sokakat menthetnek meg!