[Evangelium] 2012-04-01

[Evangelium minden nap]

   2012. április 1. - Virágvasárnap

   Abban az  időben, amikor  Jézus és  tanítványai Jeruzsálemhez  közeledtek,
   Betfagé és  Betánia  táján,  az Olajfák  hegyénél  Jézus  előreküldte  két
   tanítványát, és  ezt mondta  nekik: „Menjetek  a szemközti  faluba.  Amint
   beértek, találtok ott  egy megkötött szamárcsikót,  amelyen ember még  nem
   ült. Oldjátok el és  vezessétek ide. Ha valaki  szólna, hogy mit  tesztek,
   mondjátok, hogy az Úrnak van rá  szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El  is
   mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a  szamárcsikót.
   Eloldották. Azok közül,  akik ott ácsorogtak,  valaki megkérdezte:  „Miért
   oldjátok el a  szamarat?” Azt válaszolták,  amit az Úr  mondott nekik,  és
   erre elengedték  őket. A  szamárcsikót Jézushoz  vezették. Ráterítették  a
   köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások
   meg a lombos faágakat,  amelyeket a réten vágtak.  Akik előtte jártak,  és
   akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna!  Áldott, aki az Úr nevében  jön!
   Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”
   Mk 11,1-10

   Elmélkedés:

   Kereszt nélkül nem jutunk előbbre
   Emlékeim szerint  gyermekkoromban  az engedelmesség  volt  számomra  nehéz
   kereszt. Nem voltam  alapvetően engedetlen  gyerek, de  mindig volt  saját
   véleményem, elképzelésem, akaratom. A másoknak való engedelmesség nem volt
   könnyű, kereszthordozást jelentett számomra.  Néhány évvel később,  kamasz
   fiúként a megismert világ és az általam elképzelt jobb világ ellentmondása
   jelentette a  keresztet. Lázadó  korszak  volt ez  nálam is,  mint  minden
   kamasznál, a  tékozló fiú  korszaka, amely  kudarccal végződött  és  annak
   felismerésével, hogy  Isten  képes  minden mélységből  felemelni.  A  papi
   hivatás elfogadása és a papi élet kezdete ismét egy új kereszt  felvételét
   jelentette, amit  le nem  tehetek életem  végéig. Nem  valamiféle  negatív
   hangulat miatt tekintek így életem szakaszaira, hanem tanúskodni szeretnék
   arról, hogy soha nem éreztem magam egyedül e kereszthordozásban.

   A nagyböjt  idején  bőségesen  volt  és  van  időnk  arra,  hogy  Krisztus
   kereszthordozásáról  elmélkedjünk.  A   keresztút-járás  péntekenként,   a
   virágvasárnapi  és  nagypénteki  passió,  a  szenvedéstörténet   többszöri
   elolvasása  az  evangéliumban  mind-mind  abban  segítenek  minket,   hogy
   Krisztus sorsában felfedezzünk saját sorsunkat. Ne gondoljunk most  előre!
   Ne gondoljunk  most még  a feltámadásra!  Ne gondoljunk  arra, hogy  Isten
   képes mindennek  új irány  adni! Most  csak a  szenvedésre gondoljunk!  Az
   elfogadásra, a kereszt elfogadására, s mindannak elfogadására, amit  Isten
   ad  nekünk,  amivel  Isten  tesz  minket  próbára.  A  tékozló  fiú   élve
   hazatalálhatott és nem kellett elszenvednie a halált, mint büntetést, hogy
   visszataláljon   atyjához,   de   meghal   abban   az   értelemben,   hogy
   méltatlanságát elismerve kéri  a szeretetet, az  irgalmat, a  megbocsátást
   atyjától. Amikor ezekben a napokban elvégezzük szentgyónásunkat, akkor ezt
   ne rutinból tegyük és az egyházi előírás kötelező teljesítésének gondolata
   vezessen minket, hanem akarjunk meghalni, megsemmisülni, hogy Isten, a  mi
   irgalmas Atyánk építhessen bennünk új embert.

   A  keresztút,  Jézus  szenvedésének   útja  hitre  nevel,  hitre   ébreszt
   bennünket. Mégpedig egészen más módon, mint a csodák és másképpen, mint  a
   tanítás. Az  evangéliumokban  többször szerepel  a  megjegyzés,  miszerint
   „sokan hittek Jézusban, mert látták  a csodákat, amelyeket véghezvitt”  és
   azzal is többször találkozunk, hogy Jézus szavában, tanításában az emberek
   felismerték  az  isteni  igazságot,  amely  hitet  ébresztett  bennük.   A
   keresztút  másként  nevel   minket  hitre.  Itt   Jézus  nem  tesz   semmi
   emberfelettit, semmi természetfelettit, itt  egészen emberi arcát  mutatja
   felénk. Most nem történik semmi rendkívüli. Most csak az történik, ami egy
   megkínzott, meggyötört, keresztre szegezett emberrel történhet: meghal. És
   mégis ez  a halál  nem csupán  a római  századosban ébreszt  hitet,  hanem
   bennünk is.  Igen, megszülethet  bennünk a  hit, ha  a megfeszített  Isten
   keresztje  mellé  nem  csak  odaképzeljük,  hanem  odaállítjuk  a   magunk
   keresztjét, megfeszített emberségünk keresztjét. A keresztútját járó ember
   tehát valóban a hit útját járja. Ezért mondom, hogy életem és mindannyiunk
   élete  keresztút,  amelynek  állomásai  a  hit  újabb  és  újabb  szintjét
   jelentik. Kereszt nélkül nem  jutunk előbbre a  hit útján. Kereszt  nélkül
   nem jutunk előbbre, nem jutunk sehová.
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Urunk, Jézus Krisztus!  Földi életed  során mindig  tudtad, merre  visznek
   lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal,
   igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az  Istenhez
   vezető utat. Életutad  végső soron  mindig felfelé vitt,  Atyád felé,  aki
   örökre magához ölelt  a Golgotán álló  kereszten. Társaid szeretnék  lenni
   utadon, a mely a halálon keresztül az életre vezet! Segíts minket, hogy az
   evangéliumhoz méltóan éljünk!